Menj!

Itt az ideje, hogy elengedjelek téged. Téged, aki itt vagy bennem, minden nap és minden percben. Megölsz. Kimerevíted az életem filmjét, megállítod, semmivé teszed. Elég volt! Nem szerethetlek tovább. Így nem! Te nem létezel. Csak képzelődtem. Téged. Magamat. Minket. Azt, hogy mi vagyunk. Sosem voltunk. Talán csak abban a percben, amikor megloptál. A legjobban sikerült […]

Tovább

Pedig megígérted…

Egész nap érzem… Ma érzem. A súlyt. A szilánkokat. A lyukat lelkem közepén. Téged benne. Tudom, hogy nem vagy a legjobb ember akit az utamba sodort az élet. Látom a hibáidat. Ismerlek. Nem képzellek másnak, nem festelek szebbé. Az egód, a hiúságod, a gyarlóságaid…Semmi nem rémiszt meg. A legsötétebb részeidtől sem félek. Ahogy a legcsillogóbb tulajdonságod […]

Tovább

Csak érzem!

Szeretném kimerevíteni a pillanatot. Megállni és várni, míg a világ jobbra fordul. Megvárni, amíg én jobbá válok. Olyanná, aki nem fél. Többségünk nem szeret a halálról beszélni. Nem akarjuk kimondani, sem meghallani, ha valaki szóba hozza. De van úgy, hogy beszélni kell róla. Elkerülhetetlen. Nekem tegnap kellett. Felhozta, és nem csendesíthettem el. Mert szüksége van […]

Tovább

Pillanatok…

  A legrosszabb formája az egyedüllétnek, amikor emberek vesznek körbe. Életünk nem, és választott szereplői, akik mellett többnyire foglyok vagyunk. Nekik, értük, magunkat feledve, meg sem látva, olykor elbújva egy élet adta álarc mögé, amibe fejünk már beleszorult az évek alatt. Sokan éreztünk már így, és félünk ettől az érzéstől, rettegünk kimondani, akár önmagunknak is. Ezért gyáván, elfojtva belső […]

Tovább

A csend

Négy évvel ezelőttig mindig írtam. Olvastam. Írtam. Olvastam. Írtam. Írtam. Írtam. Megjelentem itt-ott, de úgy hittem, ez nem számit. Akkor az számított, hogy írtam, az, hogy írva éreztem bennem önmagam, amit odaadtam. Ösztönösen. Nem volt megfelelés, vélemény érdeklés, sem pedig magamtól való elbújni akarás. Nem volt elfojtás mások miatt. Tudtam, hogy ez az egyetlen mód. […]

Tovább

Megtanultam

Ha valaki tanítani akar nekünk valamit, illene odafigyelni. Főleg, ha valami nagyon fontos dologról van szó. Én nem tettem. Nem figyeltem oda. Akkor nem. Dacoskodtam, okoskodtam, hogy nem úgy van, hogy én jobban tudom. Tévedtem. Egyszer valaki, aki több száz embert tanított arra, hogyan ismerjük meg az emberi elmét, azt mondta rólam, hogy vág az […]

Tovább

Ildikó

Nő vagyok. Ember. Nem hibátlan, nem okosabb, sem őrültebb. Nem hiszem el, hogy mindig jobban tudom a dolgokat másoknál, nem csak a saját igazam érdekel, a tiédet is keresem. Sokan mondták, hogy őrült vagyok, mert nem félek kimondani azt sem, amit ők esetleg igen. Meglehet. Sokszor fizettem meg ezért… Nem félek attól, hogy megfelelek-e neked […]

Tovább

Hogyan kezdődött…

Volt egyszer, nem is olyan nagyon régen, egy kislány, akinek legjobb barátai a könyvek voltak. Mindig olvasott. Olvasás közben úgy érezte megállt az idő, és a csend is lábujjhegyen járt, nehogy megzavarja őt abban az utazásban, amely az álmait és valóságát kötötte össze, formálva olykor hol az egyiket, hol a másikat. Azt gondolta, hogy a […]

Tovább