Útközben

Elolvastam a régi bemutatkozásom itt a blogon és bár hiába őszinte szavak halmaza megmosolyogtatott mert ugyanakkor naiv is és cserfes és teljes egészében felesleges. Nem számít hol születtem, hogy hogyan nőttem fel, hogy nem szeretem, ha a késről a kenyér morzsája a vajba ragad és azt nem távolítja el onnan a kenegető delikvens vagy, hogy mit gondolok, tudok arról ki vagyok az adott pillanatban és általánosságban ebben a világban. Úgyis megtudja az olvasó az írásaimból, amire szüksége van, hogy tudja rólam. Olvasva szavaim megkapja belőlem mindazt, amit oda akarok adni, hisz az benne van mindenben amit leírok, néha talán még az is odabújik a sorok közé, amit nem akarnék kiadni, de mégis elkerülhetetlen.

Egyébként a régi írásaimat átnézve legtöbbször nem ismerek magamra bennük, nem találom bennük a nőt, aki ma vagyok, csak részletekben, látszódásokban, melyek azt az embert ígérték, aki most itt ül, hajnal ötkor, hogy munka előtt lejegyezze ezt a szöveget.

Változtam nyilván az évek alatt. Fejlődtem. Úton vagyok. Útközben, ugye… Ezért pedig végtelen hálát érzek. Nem törlöm tehát a régi esetlen megfogalmazásaimat dolgokról,  amiket akkor fontosnak véltem. Egyelőre nem. Úgy vagyok vele, hogy az emberek tudják, az okos, értelmes olvasók tisztában vannak azzal, hogy nem írhatom oda minden szövegem alá, hogy vegyék már figyelembe, hogy amit írtam azt akkor, életemnek azon pillanatában gondoltam, éreztem azon a szinten értelmeztem, ahol akkor léteztem.

Azért persze majd kiszanálom innen a felesleget, ami tényleg az, átalakítom kicsit ezt a felületet, magamhoz alakítom, hogy hűen, hűebben tükrözze azt, aki ma vagyok, amint találok időt rá. Valahogy mostanában kezdtem észrevenni, hogy az idő mennyire rohan és mennyire nincs belőle elég, pedig régen lábrázást kaptam a nálam öregebbektől, akik azt mondogatták, hogy az idő rohan, majd megérted.

Rohadtul igazuk volt!

Én pedig ebben a száguldozásban bevallom, néha úgy érzem, elvesztegettem hosszú éveket az életemből. Azokra az évekre gondolok leginkább, amikben nem írtam.  Melyekben inkább ráültem a kezemre, ahol elhittem, hogy nekem se tehetségem, se szavaim nincsenek, ahol másoknak hittem el amit rólam mondtak, és arra figyeltem, hogy azt képzeltem semmi más nem számít, mint az, hogy aki ír az zseniális legyen, frenetikus nyelvérzékkel és brilliáns történetekkel, hogy írással csak az fogalkozzon, aki nem olyan, mint én, akiről sokáig elhittem, hogy nem elég, hogy nem jó, hogy valami baj van vele. Nem figyeltem a saját erősségeimre, egyébként az élet egyéb területein sem, mindig csak arra koncentráltam, hogy mi az ami nem vagyok, amiben nem vagyok jó, amihez úgy érzem sosem fogok tudni felnőni egészen.

Aztán megértettem azt is, hogy az élet törékeny és nem azért számít, hogy rohan az idő, mert lemaradunk valamiről, mert megöregszünk és azzal vége, hisz az alkony csodás lehet, de csak akkor ha nem hagytuk elsuhanni mellettünk a nappalt úgy, hogy észre sem vettük kik és mik vagyunk, helyette arra figyeltünk, mink nincs vagy  kiknek kell lennünk és közben nem láttuk meg mit adott és mi volt számunkra az ajándék, mindaz, ami gyönyörű.

Visszatekintve az életemre azt látom, hogy csak akkor voltam igazán boldog, akkor éreztem magam minden területén teljesnek, amikor engedtem az önfeledt, alkotó állapotnak és nem helyeztem elé semmit sem, ami fontosabb, mert hasznosabbnak tűnt abban a percben. Amikor történeteket találtam ki, meséltem, amikor leírtam ezeket vagy épp magamból ki amit találtam bent. Hiába tettem pontot egy-egy mondatom végére, az sosem lezárt valamit, hanem újabb kapukat nyitott meg, olyan energiákat mozgatott meg bennem melyek mély, lényegbeli énemet hozták felszínre, hogy fellélegezzen, hogy végre éljen.

Eleinte kiírtam magamból mindent, miközben az úttal, amit az írás adott haladtam belefelé, egy láthatatlan csigalépcsőn le a lelkem legmélyebb zugaiba, olyan helyekre, ahol néha megrettentem vagy éppen meg kellett álljak, hogy elbírjam mindazt amire ott azzal, a leírt szóval leltem.

Régebbi írásaimat olvasva látom, hogy ma már másképp írnám le, másképp fejezném be, máshová tennék  kérdőjelet sőt talán meg sem mutatnám közönségnek vagy épp megmutatnám a titkos írásaimat legalább annak az embernek, akinek szántam őket, de végül, egyidejűleg arra is ráeszméltem, hogy a lényege a mondandónak, a meglátások mélysége a tapasztalatok fájdalma nem változik hiába írnám meg másképp, gazdagabban, egyszerűbben, talán szebben vagy ügyesebben.

A lényeg viszont pont az, hogy nem az számít hogy néz ki szerintem a szövegem, hogy mit hiszek mások mit gondolhatnak róla, mit érthetnek meg belőle – mert garantálom van, hogy elképesztően mást, mint amit én leírtam, viszont van amikor szinte betűre és szóközre pontosan érzi az olvasó, benne lélegzik a szövegben velem utazik és önmagában is, és ez, ez az, ami megfizetethetetlen. Ez a kapcsolódás, ami leginkább azokkal az írásaimmal született meg, ahol elengedtem magam, ahol nem túlgondolkodva, körülményeket nézve, okosan érvelve esetleg vérmesen püföltem a billentyűzetet.

Ma már nem számít más számomra miközben írok, csak az az önfeledt állapot ami behúz, elragad innen, ki a világból, bele egy másikba ami épp betűkből formálódik az ujjaim alatt. Ilyenkor megszűnik minden, nincs idő, jelen, vagyis nem csak az van, hanem minden van, múlt is, jövő is, mégsincs diszharmónia bennem, sőt ez a legtermészetesebb állapotom.

Ma már nem csupán a lelkem öntisztító folyamata az írás számomra, nem szól már csak titkos üzenetek elrejtéséről halott szeretteimnek vagy épp egy régi szerelemnek, aki összetörte a lelkem, úgy, mint soha senki és én beírtam a sorok közé, hogy megbocsátottam neki és elengedtem őt békében. Már másképp használom szavaim, ezt látom, érzem és élvezem. Bármilyen kitalált vagy valós sztoriból inspirált történetszálat fűzök valamerre, soha egy pillanatra sem felejtem el, hogy ez az út amit bejártam írva, amit garázdálkodtam itt is vagy épp magazinoknak írva, esetleg itt-ott névtelenül netán álnéven, megtanította nekem mindazt, amit ma tudok, még akkor is, ha volt idő amikor elhittem, hogy én aztán tudok egy csomó  mindent az írásról. Hiába tanultam az elmúlt években róla híres egyetemek kurzusain olasz nyelven, vagy angolul online, esetleg kíváncsiságból, híres magyar íróktól, akiket tisztelek és kiknek könyveit szerettem mindig is, nem az számít, hogy kiket hallgattam meg a kortársak közül amikor az írásról beszéltek, hogy kikre figyeltem oda, hogy hol kíváncsiskodtam,  hogy mit tudtam meg, még csak nem is az, hogyan használom, iktatom be automatikusan az írási szokásaimba mindazt, amit kiváló íróktól, filológusoktól és irodalmároktól tanultam, hanem az, hogy mit érzek mikor írok és mit, amikor nem.

Amikor nem írok akkor undok vagyok, kedvtelen sőt agresszív, magam számára is megközelíthetetlen.

Mégis, az évek alatt sokszor felmerült bennem, hogy nekem miért kellene, számomra mi értelme van írni, hogy én nem is tudok, meg biztos nem véletlen van diszgráfiám és minél többet olvastam, a gondolat egyre jobban megerősítést nyert bennem, hogy nekem felesleges is írnom, senki vagyok hozzá, az írás művészete többet érdemel. Degradáltam tehát magamban és a világ felé is, firkálgatásnak neveztem, a könnyebb utat választottam és azokra figyeltem, akik bohóckodásnak nevezték, akik azt mondták “hatalamas hiba lenne, ha elhinném, hogy tehetséges vagyok vagy, hogy lehet belőlem író”, és nem azokra akik azt mondták, hogy ne add fel amit szeretsz és ne hidd el, hogy az írók zseninek születtek, viszont valószínű folyton tanultak és dolgoztak magukon amíg éltek. Végül felismertem, hogy nem számít ki mit mondott arról, hogy én írok, mert az értelme valójában az önfeledtség, az utazás, maga az írás öröme, az, hogy miközben kiírom szavaim beljebb lépek magamba és olvasók  jelzik, hogy igen, ők is közel kerülnek ömagukhoz miközben olvasnak és bár abban a kontextusban, ahol azt feszegetem, hogy mi nekem az írás; másodlagos – hisz akkor is írnék ha senki nem értené és érezné szavaimat -, mégis nagyon fontos elem. Kutatni magamban, az értelmét keresni annak, hogy minek írok, kishitűen szemétbe dobni, nem elküldeni, nem megmutatni, vázlatként hagyni itt a weboldalamon, eljátszani, hogy fontosabb dolgok is vannak számomra, amivel jó pénzt is kereshetek, tehát hasznosabb, nem volt más, mint elvesztegett idő.

Legalábbis ezt hittem mostanáig, eddig a pillanatig amíg le nem írtam az előző két szót, ami talán csak azért jött ki, hogy ráébresszem magam, hogy ez fars így, mint egy félrenyomott billentyű a zongorán, mert csak akkor lenne igaz, akkor vesztegettem volna az időmet, ha ugyanott lennék magamban, ahol húsz vagy tíz éve voltam, ha ugyanúgy látnám az embereket, a világot és magamat benne. De ez nem így van. Nem küzdök ugyanazokkal a démonokkal és már értem saját sérültségem, traumáim hozadékát, mindezt rendbe tettem, igen, írva is, amit mint metódus terápiának is használnak itt a züllött nyugaton, ahol jelenleg élek.

Minden, amit útközben felismertem magamból és amit megtanulhattam az életről az írás, a firkálgatásom által is, szükséges volt. Sőt, pont az írás tanított meg a legfobtosabb dolgokra. Az elengedhetetlenekre.

Ma már tudom és izgalommal fogalmazom meg magamban, hogy sosem fogok megérkezni valahová.  Az én életem nem erről szól. Talán csak röpke időkre, mint amikor a szerelmesek szemrebbenésnyi tökéletességet éreznek egymással egy elillanó pillanatban. Alig néhány éve ez megrettentett volna, az idő múlását láttam volna csak, hogy nincs felette hatalmam, hogy minden elmúlik, ma viszont boldoggá tesz, mert már nem arra figyelek, hogy gyorsan tovaszáll, hisz tudom, hogy az életben a legfontosabb, legszebb dolgokkal kapcsolatban nem az illanás a lényeg, hanem a pillanat. Útközben pedig sokkal többet élhet meg az ember, mintha egy helyben maradna. Bármilyen paradoxon, mégis akkor érzem, hogy ‘megéreztem’ valamennyire, hogy minden tökéletes és semmin nem valtoztatnék, amikor útközben lehetek. Mert én átutazó vagyok. A világban, messzi tájakon, a saját utcámban, a városban ahol felnőttem, akkor is, ha egy helyben maradok és nem mozdul a testem,  utazom a vágyban, szerelemben, lelkekben, benned és magamban is, az egész életben.

Szeretettel, mint mindig:

Ildikó

©A kép saját, felhasználása, kifotózása tilos! A szöveg innen vagy a Facebook oldalamról osztható meg a szociális platformokon belül, nyilvánosan, az erre alkalmas megosztó gombok használatával, de részleteiben nem felhasználható más szövegekben. Köszönöm. Bővebben: https://utkozbenildikoval.com/about/

2 gondolat “Útközben” bejegyzéshez

  1. Szia Ildikó
    Pontosan ezért érdemes írni, megtalálni önmagunk világát, én is rájöttem, hogy ez az út nem arról szól, hogy valamivé majd válok, inkább arról, hogy lerántottam magamról azt, aki nem vagyok, mert a valódi átalakulás mindig belülről fakad, csak tőlünk függ az, akinek látni akarjuk magunkat.
    Én ezt az írásodat szeretem.
    Üdv Nj

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.