Utóhang

Semminek nincs olyan szaga, mint a kihányt vérnek. Nem hasonlít a disznóvágásokon érzett sült vérére, amire gyerekkoromból emlékszem. Amit anyám kihányt az másmilyen szagú volt. Olyan volt, mint a rozsdás vaskorláté a parkban házunk előtt, amin a rothadozó kúszónövény próbált életben maradni. De romlásnak induló hús szagát is éreztem, amikor anyám hányt utolsó napjain, de lehet azért, mert tudtam mi történik testében. Nem undorodtam. Csak ültem ott a budai kórház halványzöld, itt-ott omladózó falai között, az ágyával szemben egy ülőkén és tartottam a fém tálat, amibe a nővérek injekciókat, vattapamacsokat meg vérrel teli kémcsöveket szoktak tenni normális esetben. Emlékszem az utolsó napon, ahogy anyám megtörölgette a száját az aloés törlőkendővel, amit annyira szeretett és bocsánatot kért. Sosem felejtem el a küszködő pillanatását, amivel elnézett mellettem. Tudtam, hogy szégyellte magát, hogy megalázónak érezte helyzetét, a szenvedést, a félelmet, amit érzett, én pedig képtelen voltam elvenni tőle ezt. Bárhogy próbálkoztam, ő kínok között haldoklott a szemem láttára.

– Ugyanmár anyukám, ne aggódj. – mosolyogtam rá finoman, megjátszva, hogy ó, ugyan már, nekem ez meg se kottyan.

– De, aggódom.

– Értem anyu, tudom… de nagyon kérlek ne kérj bocsánatot semmiért.

– Érted aggódom. Alig eszel valamit. Legalább neked enned kell.

– Anyu jól vagyok! Eszem rendesen esténként.

– Megígéred?

– Meg.

– Miért ilyen fekete a vérem?

– Mindenkinek ilyen – hazudtam neki, miközben sietve hátat fordítottam, hogy ne lássa az arcom abban a pillanatban. Levettem a csizmám, mosolyogva felemeltem a takaróját, hogy a lábához fel tudjak ülni az ágy végébe és megkezdjem a mindennapos lábmaszi szeánszot, amit imádott.

Emlékszem, halála után még napokig velem maradt a vérszag. Belém költözött. Fürdés közben, az autóban ülve a piros lámpánál, reggelizés közben, az ágyban fekve elalvás előtt. Sokáig éreztem. Folyton megcsapott, mint amikor valaki, aki elmegy melletted túl sok parfümöt visel. Viccesen még mondtam is a Férjnek, hogy „Muter itt van, ugye van rajtad gatya!”. Ő nem nevetett, pedig mindig imádta a hülye humorom. De nem a morbid elszólásaim utáni kényelmetlen csend fájt a legjobban akkoriban, nem is anyám hiánya, amit még fel sem fogtam, hanem a rémálmok.

Folytatáshoz klikk ide.

I.

Fotó: Saját kép, egy hajnali séta alkalmával jészült.

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.