Talán csak helyet kell csinálnunk…

… annak, amin változtatni nem tudunk.

Nem tudom mióta szerepem ez, de tőlem az emberek gyakran kérdeznek. Fogalmam sincs miből gondolják, hogy van válaszom, hogy az én válaszom az övéké is lehet vagy legalábbis kiindulópont bármihez. Sokszor érzem úgy, hogy semmit sem tudok vagy azt, hogy amit igen az nagyon kevés sokszor még nekem is, hogyan lehetne elég másoknak? Amiket megéltem, tapasztaltam, dolgok, érzések, soha el nem feledett pillanatok itt bent, a mélységben, csak vannak. Radikálisan a részeim és vezetnek, mutatnak, sokszor az irányt arra, hogy hol találhatom meg a jelenben azt, amire figyelni érdemes, de van, hogy csak történetté formálódnak itt a blogon vagy a már kihúzott fiókom írásaiban, amiket már nem csak a sötét olvasatlanságnak tartogatok.

Ismerősök, idegenek és a szeretteim is kérdeznek. Ez a legnehezebb. Amikor látom, hogy valaki aki fontos számomra küzd belül, mert az élet eseményei néha kegyetlenek. Lehet csak úgy, bele a levegőbe kiadják magukból ami fáj, rákérdeznek nem is tőlem várva a választ csak meghallgatásra vágyva beszélnek. Legalábbis sokszor remélem ezt. Mert én csak azt tudom, hogy amikor valami tragikus, gyomorbavágóan rossz történik valakivel – olyasmi, ami mérföldekre van attól, amivel sokan valójában együtt tudunk érezni, amit el tudunk képzelni, megízlelni, átérezni úgy igazából, mert gőzünk sincs milyen lehet -, akkor, legtöbben akaratlanul is megkérdezzük magunktól, hogy hogyan bírja ki a szóban forgó illető? Hogy tud tovább lépni? Hogy tud egyáltalán lépni, enni, felkelni reggel, létezni, hisz mi beledöglenénk konkrétan abba a fájdalomba, amit képzelünk, hiszünk, hogy érezhet a másik.

Tragikus alatt olyan gondolok, amikor reggel elköszönsz szerelmedtől és soha többé nem látod viszont, mert összesett és meghalt. Vagy egy kisgyermek várja a suli előtt a szülőjét, aki nem érkezik meg soha, mert az odavezető úton halálos autóbeleset érte, vagy amikor az ember karjaiban hal meg a gyermeke, vagy halálos betegséggel diagnosztizálnak egy még éppen csak kivirágzó életét élő fiatalt. Vagy bárkit. A rák mindig kegyetlen. Olyan dolgokra gondolok, amik ha velünk történnek meg, úgy érezzük megállt a világ, szétnyílt a föld és beszippantott minket a fekete mélység.

Az emberek akik látták ezt a mélységet, tudnak valamit.

Tudják, hogy nem arról van szó, hogy hogyan tudnak felkelni, tovább lépni, megtalálni a boldogságot újra bármivel kapcsolatos is legyen. Nincs minden a mi tetszésünkre szabva, ami az életben történik, nem minden van úgy, ahogy mi akarjuk, szeretnénk és csak azért mert nekünk valami nem tetszik, még nem fog megszűnni, semmivé válni. Sokszor van, hogy az élet nem arról szól, hogy megváltoztassunk dolgokat – van amikor ez lehetetlen -, hogy átformáljuk vagy megszabaduljunk tőlük, van, amikor helyet kell csinálni a rossznak is.

Van, hogy meg kell tanulnunk együttélni azzal amivel azelőtt azt hittük nem megy.

Nyilván soha nem akarunk helyet csinálni olyan dolgoknak, amiket nem szeretnénk életünkben, de van, hogy nem mi döntünk, nem mi választunk így kénytelenek vagyunk. Nem mi kontrolláljuk nagyon sok esetben, hogy mi jön és mi távozik az életünkből. Vagy ki távozik. A létezésünk irányítására tett erőfeszítéseink során fájdalmat okozunk magunkat, mert amikor kudarcot vallunk, amikor a kontrollt amit magunkénak hittük, elveszi tőlünk valami nálunk sokkal nagyobb, és arra gonolunk, hogy “hogyan kellene lennie a dolgoknak”, akkor csalódunk. Az életben, magunkban a sorsunkban. Bármiben, amiben hiszünk. Ráadásul soha nem tudjuk igazán, hogy hogyan lennének a dolgok, ha nem úgy lennének, ahogy épp vannak.

Az életben van, amit nem kontrollálhatunk és nem is dolgunk, ha pedig ezzel próbálkozunk csakis mi veszíthetük, van, hogy nagyon sokat és ezért, pontosan ezért el kell engednünk a tévhitet, hogy a saját életünkben mindent kontroll alatt tarthatunk, mert ez a tévedéseink egyik legnagyobbja.

Olyan leckén keresztül tanultam ezt meg, ami mindennél jobban fájt, amit magamnak okoztam s ami miatt a megbocsátás magamnak még mindig folyamatban van és nem minden nap sikerül. Ez van, még én is tanulok egy csomó dolgot az életben, az életről. De tudom, hogy amikor úgy érezzük, hogy semmi sem maradt amit tehetünk, akkor a fájdalom beszél belőlünk, a félelem és a kétségbeesés. Viszont ha a kezdeti sokk után hátralépünk, meglátjuk, hogy mégis van valami ami maradt, amit tehetünk a legfájdalamsabb eseményekkel is életünkben. Megtanulhatunk velük együttélni, helyett csinálva ott bent az emberért, akik vagyunk, akit ezekben a pillanatokban kell(ene) a legjobban szeretnünk. Idővel meg fogjuk tanulni azt is, hogy életünk tragédiái is szolgálhatnak minket, terelik lépéseinket talán egy másik irány felé, amerre végül dolgunk lesz. Persze lehet, hogy olykor lesznek pillanatok, ahol elgondoljuk majd, hogy milyen jó lett volna megspórolni a fájdalmat és szenvedést, de az élet nem erről szól. Ahogy nem is a fájdalomról és tragédiákról, hanem inkább arról, hogy ha életed részei, akkor mihez kezdesz velük, hogyan reagálsz, miképp döntesz.

Sokáig kerestem a “rossz” miértjét, pedig nincs neki mindig. Hinni akartam, hogy van egy magasztosabb magyarázat a legroszabb dolgokra. Mint amikor azt mondják, hogy: “a legjobbak mennek el idő előtt” vagy azzal balzsamozzák a sebeket, hogy: “majd jön jobb” vagy “neked lehet nem ez/ő volt az utad.

Ma már tudom van, hogy értelmetlen keresni, és magasztos megmagyarázásokkal, okkal felruházni a tragédiákat, lélekölő lehet ezeknek keresése és időt vesz el tőlünk, az életünkből, abból, ami szép lehet. Balesetek, rossz döntések, tragédiák történnek, ilyen az élet, a lényeg mindig az mit kezdünk velük és az idővel, ami megadott.

Szeretettel, mint mindig:

Ildikó

Fotó: Saját kép, felhasználása sehol máshol, ezen a blogon kívül, nem engedélyezett!

Egy gondolat “Talán csak helyet kell csinálnunk…” bejegyzéshez

  1. Szia Ildikó
    Látom te is tudod milyen az, amikor átélünk valami rosszat az életben, de hidd el ez erősít meg abban, hogy megértő, figyelmes és segítőkész leszel,(vagy) mert észre veszed másokon azt, amit te átéltél, de a legjobb, hogy megtudja változtatni az értékrendedet, mert csak úgy tudjuk szeretni az életet, ha megszabadítjuk magunkat a felesleges dolgoktól, azoktól amelyek nem maradandóak. Hinni valamiben, hogy felkészítsen mindenre.
    Üdv Nj

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.