A nagy kaland

A milánói Cattolica egyetem földszinti aulájában Marco Traponti elmélyülten kutatta az okát annak, hogy a filozófia tanára miért ezt a munkát osztotta ki rá. Egyáltalán nem látta az összefüggést, hogy egy csavargó története, aki nem beszélt olaszul, mit adhat neki majd az íróvá válás útján. Nem értette mások miért kaptak olyan személyiségeket, mint Lucio Dalla vagy Giovanni Rappazzo, neki meg jutott egy valószínűleg iszákos senki.

Marco dühösen fogta hátra egy gumival, tipikusan olaszosnak nem éppen mondható göndör szőke haját, miközben felállt. Sietősen a nagy elhatározástól, hogy márpedig ő fogja a legjobb sztorit vinni, a vállán keresztbe tette bőrtáskáját és kirohant az épületből. Ahogy áthaladt a kampuszon még mindig azon puffogot, hogy mennyire utálja a profot, amiből még egy fiúcsapat susmorgása sem zökkentette ki, akik arról beszéltek, hogy a Magna aula mögötti ‘Szűzek kertjébe’ hogyan lehetne betörni, és mekkora igazságtalanság, hogy oda férfiak nem léphetnek be 2020-ban sem, pedig őt az ilyen ‘nem csak a nők jogaiért kell harcolni, a férfiak sem egyenlők’ megmozdulásokra mindig kapható volt. A szőke olasz minden arcizma megfeszült, mégjobban kihangsúlyozva így éles arcélét és hegyes „firenzei” orrát, miközben mély levegőt véve azon töprengett merre induljon el a svájci csavargó történetében.

Este fél tíz lehetett, amikorra Marco úgy érezte összegyűjtötte az összes beszerezhető anyagot az írásához. Lehajtotta laptopjának képernyőjét, lekapcsolta a sárgaréz színű asztalilámpáját és hátrább gurult az íróasztalától székével, de nem állt fel. A tarkóján keresztbe tette kezeit és hátradőlt. Már nem utálta a professzort, aki neki egy senkit osztott ki feledatul, sőt, már azt is érteni vélte miért őt illette meg Rolf Bantle sztorija. Szerette az érzést, ami átjárta, hogy úgy érezte mégiscsak jól döntött, hogy nem pszichológia szakra, de a híres „Lettere e Filosofia” szakra jelentkezett. Hirtelen elfogta a hév, hogy nem várhat reggelig! Nem érdekelte az éjszaka, a szmerkélő eső, úgysem tudott volna aludni, így elindult a Sforzesco várerődítmény árnyékában húzodó Cadorna vasútállomás előtti padsorhoz, amely a milanói hajléktalanok bázisa volt. Valaki csak ismeri Rolfot, a svájcit és mond majd valamit, ami segít majd mélyebbre ásni a sztoriban, ami egy ember élete volt.

A betonlapokból formált padokon férfiak feküdtek, nem voltak sokan, Marco csupán négy embert talált a szabad ég alatt. Egyikük, egy idős, fehér szakálla mögül alig látszó férfi elmondta Marconak, hogy vannak ám női hontalanok is, de ők szállón vannak, és többnyire nem is olaszok, mint ő, aki szicilíai volt, de már csak cadornai Beppének becézik az emberek, mert ő itt fix padlakó. Beppe hosszasan mesélte, hogy a Duomonál ismerte meg Rolfit a svájci fenegyereket, aki egész ittléte alatt alig tanult meg olaszul, mégis ismerte az összes sztoriját, amit Marconak is elemsélt, amiért cserébe, hálából egy húszast is kapott meg egy sálat, de leginkább azt, hogy érezhette ő sem láthatatlan, van még, akit érdekel mindaz, amit mondhat, van még mit adnia, ráadásul egy írónak.

Marco egész éjjel írt, miután fél kettőkör maga mögött hagyta Beppét és gyalog hazaindult a Sforezesco magas téglafalait megvilágító lámpák fényében. Nem láthatta, de a cadornia padlakó még hosszasan nézett utána, egészen addig míg apró fekete alig kivehető körvonal nem lett belőle a távolságban, ami Beppét egy fiatal még álmait kergető és kutató férfitől elválasztotta.

  • – Tudod fiam, ez a svájci több életörömmel és lazasággal visoznyult az utcai élethez, mint bármelyikünk, pedig mi olaszok sokkal vidámabb nép vagyunk. Nemigaz?
  • – Nem tudom Beppe, manapság az olaszok is kezdenek fakulni.
  • – Á, csak azok akik rohannak, akiknek dolguk van folyton, nézz ránk, mi nem változunk csak megöregszik a testünk.

Nem tudtam, hogy melyik sztorit írjam meg végül, a padlakóét, aki Bentle barátja volt vagy épp ellensége, amikor összekaptak valamin, de végül úgy döntöttem a feladatomra koncentrálok. Meg kell mondatom Bentle sztoriját csak azért hittem különlegesnek, mert svájci csavargó létére itt ragadt Milánóban zéró nyelvtudással és húsz euróval a zsebében, pont annyival, amennyi nekem volt a zsebemben tegnap este, de ma reggel megértettem, hogy nem ezek az információk voltak a különlegesek a svájcival kapcsolatban. Hosszasan néztem a fickó képét, amit egy profi fotós készített róla. Minden rajta van az arcán, a ráncai barázdáiban láttam meg az öröm és fájdalom egyensúlyát, a lét sokszor keserű valóságát, és boldogságának könnyed ellilanását is. Azt gondoltam Bentle csak egy iszákos senki, amikor megláttam, hogy ő a feladatom, mert nem őt és a sztoriját láttam, nem rá figyeltem, hanem magammal voltam elfoglalva, hogy én minél nagyobb és fontosabb szöveget írhassak fantasztikus emberekeről, nagy nevekről, mert az engem is felemelhet közéjük. Milyen ostoba tud lenni az emberi egó! – Ezzel a pár sorral prezentálta fel következő munkáját Marco Traponti professzorának, ami újonnan bizonyította a kerek keretű olvasószemüvegét orrára letoló elismert írónak, hogy nebulójának nem az egója a legnagyobb.

A hatvanas évei végén járó még mindig sűrű, csak itt-ott őszülő fekete hajú professzor, az írást magát nem találta sem stilisztikailag sem nyelvtanilag tökéletesnek, mégis régen nem élvezett ennyire semmit, amit olvasott. „Ez a svájci focirajongó fickó, aki életében nem járt külföldön, annyira merész volt, hogy a San Siro stadion, ami a világon az egyik legnagyobb és saját bevallásom szerint leginkább labirintusszerűbb épület, amit valaha olasz területen építettek a modern építészetben, hogy fogta magát és hátrahagyva svájci társait, teljesen egyedül elment vizelni. A professzor, akárhányszor elolvasta ezt a mondatot elmosolyogta magát. Jóleső volt látnia, hogy azt, amit az ő már berozsdásodott lelkesedése ostobaságnak vélt, azt Marco merészségnek gondota. Előtte volt fiatal tanítvány arca, ahogy az miután leadta a gépelt oldalakat, kissé félszegen odasuttogta neki, hogy:

  • – Nem csak az ismert nevek lehetnek nagy emberek, de a hétköznapi ember is, aki tiszta ruhát, ételt, emberséget ad a kiszolgáltatobbaknak. Köszönöm, hogy ezt megmutatta nekem.

A túl hosszú ideje tanító professzor remélte, hogy soha nem fogja megtudni tanítványa, hogy valójában azért adta neki ezt a feladatot, mert azt gondolta egója el fogja gáncsolni a fiút és így példaként hozhatja fel esetét az értékelésnél. A kellemes meglepetés, ami érte, végül neki adott valamit, amit az elmúlt harminchét év a katedrán elszürkített benne.

Sőt mi több, nem csak úgy elment vizelni, sétált egyet a folyosókon, és a falakon a plakátokat nézegette az elmúlt idők legendás meccseiről, mindezt spicces állapotban a liter sörtől, amit meg kellett innia a stadionba lépés előtt, ahol tilos volt az alkohol fogyasztása és amit ő orbitális baromságnak tartott. Beppe elmondása szerint Rolfi azt hangoztatta mindig, hogy nincs foci sör nélkül és a sör foci nélkül nem az igazi! Beppétől megtudtam azt is, hogy Rolf Bentle igazi vidám életművész volt, akit mindenki szeretett, még a rendőrök is, akikkel sosem volt gondja az öregnek. Rolfi sokszor mesélte el a padlakóknak gesztikulálva, mutogatva és gyenge olaszával, ami ráragadt az évek alatt, hogy miután megértette, hogy totálisan eltévedt abban a borzasztó stadionban, a spirálisan tekergő lépcsőkkel, ő akkor sem esett kétségbe. Büszkén mesélte, hogy megismerte Paolát, aki a stadion meleltti utcában lakott egy társasházban, és aki ajándékozott neki egy hálózsákot, a stadion előtt parkoló szendvicsárus pedig adott neki vacsorát is. Aztán Rolf a belvárosig sétált, útközben fiataloktól kért cigit, ahogy az itteni tíz éve alatt mindig, és kapott is rendszeresen, majd a Duomo és Sforzesco közötti rész lett az otthona. Beppével hosszasan beszélgettem arról, hogy milyen az élet az utcán, és megdöbbenten fogadtam el, hogy mennyire ignoráltam ezt a valóságot és az embereket is, hogy őszinte legyek. Az új padlakó barátom, ahogy ő nevezi magát, elemsélte, hogy Rolfi sármja sosem csappant, egy idős özvegy hetente mosta a ruháit, amik közé olykor be lettek csempészve Beppe alsóneműi is és mindig kapott ételt a környező éttermekből, ha nem jutottak el, az ételosztó pontig, ami nem volt túl közel. Rolf Bantle büszke volt arra, hogy sohasem koldult, az emberek maguktól adtak neki pénzt, ételt, ruhát, sőt még mosolyt is. Összeszorult a torkom, amikor Beppe megjegyezte elcsendesülve a mondata végén, hogy neki a mosoly a legszebb ajándék a nap végén. Biztosan látta megilletődőttségem, mert elütötte végül egy poénnal, hogy persze olyantól, akinek megvannak még a fogai.”

A professzor átolvasta még párszor Marco szavait, majd a papírlapokat, amelyekhez szigorúan ragaszkodot ebben a digitális őrületben, ami az oktatást jellemezte, gondosan lesímitva a legjobb értékeléssel a tetején, az íróasztala közepére helyezte az írást, ami egyetlen általa kért kritériumnak sem felet meg, mégis benne volt a legfontosabb, ami lehetett.

I.

Fotó: Rolf Bantle urat ábrázolja

A sztori megtörtént eset alapján íródott, bár csak annyi ifaz belőle, hogy Bantle eltévedt a San Siroban majd tíz évig hontalanként élt Milánó utcáin

2 gondolat “A nagy kaland” bejegyzéshez

  1. Gyakran képes vagy megfogni engem, de inkább az igaz történeteiddel az életedről. Ezzel a novellával most nem sikerült. Amúgy meg ha én eltévednék egy épületben, utána nem bolyonganék 10 évig hajléktalanként abban a városban. Ha nem sikerülne visszatalálni oda, ahonnan jöttem, akkor keresnék egy kijáratot, kimennék, körbejárnám az épületet, és bemennék ott, ahol először bementem.

    Kedvelés

    1. Nem felelhetek meg mindig sz ízlésednek kedves András, bizony sokkal több kitalált sztorit írok, mint saját dolgokból merítettek, csak azokat nem osztottam eddig meg. Fel voltam rá készülve mielőtt a Fióknovellákat elkezdtem, hogy eddigi olvasóim egy részét nem érdeklik a novellák, esszék vagy csak nem fogja meg őket.

      De nem akarok mindig magamról vagy az én erzeseimrol firkalni.

      Egyébként Bantle Svájcban is hontalan volt, nem ismert mas életmódot szinte, egy otthon és segeltszervezet kereteben jutott ki a Kupára ahol eltevedt. Nyilván nem volt józan, alkohol hatasa alatt nem gondolkodik racionalisan senki plusz a SanSiro építészeti megoldasa miatt könnyű eltévedni am benne egy idősebb embernek főleg, aki eleteben nem hagyta el a kerületet ahol addig élt. Bantle nem beszelt olaszul es nem volt 20 eurónal több nála. Svajcban nem volt senkije, akit felhivhatott volna, ott is az utcan vagy memedek helyen elt volna, biztos impinalt neki az olasz szabadság és eletorom a padlakok között is, aminek nyilván zéró köze van a svajci habitusnak, bár ez csak feltetelezesem.

      A jövőben sem szandekozom feladni azt az ötletem, hogy nem csak az én életemrol akarok írni, ez van. Nem az érdekel kit nem fognak meg (az egyébként sokszor valós sztorira alapuló) kitalált történeteim, hanem az, hogy kit igen.

      Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.