Én és az arcom

Amióta online írok többször blefutottam már abba, hogy egyesek, a mondanivalóm, az írásaim helyett a külsőmmel foglalkoznak. Hogy az milyen szerintük, hogy azt én bizonyára “mutogatom” a fotóimon az online térben, mert bizonyára dicséretre vágyom. Olvastam elmélkedéseket rólam idegenektől több esetben is, miszerint azért van rólam  bármilyen kép a blogom oldalán vagy online felületeimen, mert tetszeni akarok, pozitív visszaigazolásra vágyom és arra, hogy az emberek elárasszanak lájkokkal, szivecskékkel. Meg különben is, biztosan azt akarom, hogy szépnek lássanak, ezért mutogatok csak “tökéletes képeket”.

Van, hogy ledöbbenek ezeken és hasonló állításokon. Felhúzott szemöldökkel bámulom a laptopom képernyőjét, elolvasom újra meg újra, van, hogy megnézem ki írta, és még inkább döbbenek. Sokszor elméletileg tanult embereket látok magam előtt, ha nem kamuprofilos beírok adatnak, amit akarok barmok és még inkább meghökkenve nézek magam elé. A szomorú az egészben, nem is az, amit írnak ezek az idegenek, hanem hogy akik beszólnak nekem a képeim miatt és öncsinált bohócnak állnak, elhiszik, hogy ha olvastak Csernustól bármit, akkor már pszichológiai tudásuk van, és saját magukból és agykapacitásukból kiindulva feltételezgetnek pszichés és lelki állapotomra, azok szinte mindig nők. Szolidaritást, megértést, szeretetet, figyelmet is hirdető instant idézeteket is megosztó nők. Nők, akik nem az életük élvezésével vannak elfoglalva, hanem valami megfejthetetlen oknál fogva másokkal. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mindig is népbetegség volt ez a beszólogatás nők részéről más nők külsejére vagy esetleg az internet hozadéka, de én nevetségesnek találom, sőt sokszor szomorúnak is. Másfelől pedig, felróni másnak, hogy nem tesz ki magáról szar, életlen, fogak között kajamaradékos, orrból kilógó szőrszálas, hülye arcot vágó fotókat, szerintem nettó butaság, főleg amíg az épp mást megszóló okos szintén nem tesz ki szarul sikerült képeket magáról.

Hogy lehet, hogy nekem például soha egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy azon gondolkozzak, hogy bárki vajon miért oszt meg képet magáról, az arcát és testét ábrázoló képet Facebookon vagy Instagramon? (Én max az egesz Instagram világát kerdőjelezem meg, mert nem értem mi a jó abban, hogy magánembereknek, akik hem marketing célból használják az online világot, miért jó mindent is lefotózni majd azt az Instagramon a világ elé tárni nyilvános profilokon.)

Hogy lehet, hogy engem például abszolút nem foglalkoztat, ki milyen képanyagot oszt meg magáról, milyen sűrűséggel? Hogy lehet, hogy eszembe sem jut azon filózgatni, hogy tuti magányos, nincs önbizalma, egyedül van akármi? Talán csak nem teljesen rendben lennék magammal, meg az élettel magával és nem foglalkoztat mások kinézete avagy az arról látott fotó? Csak nem lehetséges, hogy totál ki vagyok békülve magammal, ami engedi, hogy azzal törődjek, ami rám tartozik? Mitől van az, hogy nem állítok pszichológiai diagnózist egyetlen nőrőp sem azért, mert láttam róla izmos/szexi/szép /csinos vagy bármilyen képet az online térben?

Ha lenne energiám harcolni azokkal az emberekkel, akik véleménynek álcázva, feltételezéseiket, rosszindulatú szavakkal kürtölik világgá egy-egy posztom alatt, megkérdezném tőlük, hogy amúgy amikor arckép a profilképed bárhol és van rólad olyan kép, ahol az arcod is látszik, akkor azt te vajon direkt  “mutogatod”? Azért teszed közzé, amikkel engem vádolsz, vagy csak van egy fejed, egy arcberendezésed, ami olyan amilyen és vállalod, hogy azzal élsz? Persze nincs energiám ezekre az emberekre különösebben, így csak olykor állok meg, hogy egy posztban értetlenkedjek picit rajtuk, legalább valami hasznukat is vegyem. Komolyan fel nem foghatom, hogy egyesek szerint, ha én teszek fel képet olykor magamról az online térbe, az magamutogatás meg önteltség, de ha ő vagy más, akit kedvel (és nem mutatósabb nála) tesz ki magáról – arcáról és testéről, fenekéről, melleiről – képeket kétnaponta, az nem az, az más, az csak egy boldog ember megnyilvánulása.

Az meg hogy van, hogy vannak nők, akik nem tudnak barátkozni, sem kedvelni náluk mutatósabb nőket, és nem is a másik személyiségével vannak valójában elfoglalva, hanem inkább azzal, hogy mi a hibája, hol lehet kritizálni, megfogni, önmagukhoz hasonlítani, hogy na látod, hiába szép, én ebben és abban jobb/ügyesebb /tehetségsebb /sikeresebb stb. vagyok?

Amikor magukat okosnak, intelligensnek képzelő emberek mások kinézetével, külsejével vannak elfoglava folytonosan, meg azzal például, hogy azon gúnyolódjanak, hogy feltételezéseik szerint ki miért, mit és hol mutat meg magából, én azt mindig felhúzott szemöldökkel figyelem, mint Watson.

Amikor mások külsején gúnyolódó vagy csak azt bíráló emberekbe botlom, mindig felötlik bennem, hogy komolyan erre van időd? Mások külsejével foglalkozni? Azzal, hogy milyen testalkattal léteznek, hogy mennyire izmosra edzették magukat vagy épp ellenkezőleg? Azzal van affinitásod foglalkozni, hogy nagy a melle, kicsi, itt mutatja meg ott és azt gúnyolod, hogy milyen arcvonásokat örököltek mások, milyen az arcuk? Komolyan? Erre van időd? És még le is írod egy hozzászólásban?

Csak én érzem ezt szánalmasan nevetségesnek?

Emlékszem, amikor nem mutattam az arcom a kezdetekben, a blog első félévében, akkor az volt a baj. Miért bujkál? Mit takargat? Amikor vállaltam arcom és a nevem, akkor az volt a baj. Biztos csak azért olvassák, mert csinos. Azért mutatja meg magát, hogy dicsérjék, szeressék és lájkokat gyűjtsön.

Amikor nem mutattam egész alakos képet magamról, akkor az volt a baj. Biztos kövér, ronda, dugdossa, hogy ne látszódjon, biztos nem sportol, elfolyik. Nem mutat magáról képet, biztos nincsen jó teste. Amikor felkerült egy egész alakos fotó rólam, meg egy bikinis a tengerpartól, akkor meg az volt a baj. Számonkértek, hogy mi a szándékom a bikinis képemmel, miért van ilyen rólam Instagramon. Jöttek a bírálatok ezerrel. Mutogatja, hogy jók az adottságai, direkt dicsekszik.  Mutogatja magát, öntelt, kit érdekel, hogy vannak lábai, nem is olyan hosszúak a combjai! Vastag a combja. Nincs vádlija. Túl nagy a vádlija. Milyen langaléta, hogy talál ez pasit magának. Úristen, hányas lába van ennek (!) negyvenötös?

Amikor nem beszéltem arról, hogy fiatabb koromban modellkedtem, és amikor rákérdeztek, azt mondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni, akkor az volt a baj. Azt mondták biztos aktmodell volt, azt dugdossa vagy azt, hogy  mindenki tudja, hogy  a modellek kurvák, nyilván szégyelli. Amikor megemlítettem futva egy írásomban, hogy modell is voltam, akkor az volt a baj. Felvág. Dicsekszik. Öntelt. Beképzelt magamutogató és biztos lefeküdt valakivel illetve az átlagos előítélet, nulla tudással a témában:” a modellkedés nem munka”. Vagy jött, hogy “Ez, modell? Hol a Burda katalógusban? Ugyanmár”, meg az, hogy persze azért volt címlapokon, mert lefeküdt valakivel, hisz minden modell ribanc ugye.

Amikor smink nélküli képet mutattam magamról, akkor az volt a baj. Na ennek is hiányos a szemöldöke, ráncos a szeme, csálé a foga. Sápadt. Vörös. Szeplős. Semmi színe. Karikásak a szemei. Kancsal. Amikor kisminkelt képet tettem fel, akkor az volt a baj. Sminkelni nem tudás, nem kell hozzá ész. Alapozó van rajta, úgy könnyű. De a nyakán látszik, hogy nem húsz éves. Egy kiló sminkben mindenki szép. (Amúgy nem.)

Amikor valahol írtam a koromat mert kérdezték, akkor az volt a baj. Biztos nem tudja elfogadni, hogy öregszik és azért hangsúlyozza a korát, hogy írják neki kommentben, hogy nem is néz ki annyinak. Ennyi idősen minek ünnepli már a szülinapját, nevetséges. Az nem lehet, biztos plasztikázza magát, külföldön él lehet rá pénze. Retusált. Filterezett. Ennyi idős és nincs gyereke?

Amikor nem írtam egy árva szót sem a jelenemről, a jelenlegi magánéletemről, akkor az volt a baj. Bújkál. Biztos leszbikus. Játssza a titokzatosat, a semmire. Biztos senkinek sem kell. Biztos mindenkivel összefekszik. Biztos boldogtalan, baszatlan, megkeseredett. Amikor írtam róla néhány posztban és említettem, hogy párkapcsolatban élek, boldogan és nyugiban, akkor az volt a baj. Dicsekszik a boldogságával. Biztos nem is boldog csak mutatja. Biztoss gazdag férfivel jött össze, az ilyenek mind csak arra mennek. Nem fog sokáig tartani az ilyenekkel sosem hálivúdi mese az élet. 

Amikor nem írtam arról, hogy van-e gyerekem, akkor az volt a baj. Amikor említettem, hogy nincsen akkor rögötn jött, hogy nyilván valami baj van velem. Biztos nincs rendbe a lelke. Biztos beteg. “Azért nincs gyereke, mert nem érdemli meg, hogy legyen, van ilyen”. Na sokra megy azzal, hogy szép, még egy gyereket se képes megszülni, milyen nő az ilyen. Amikor egyetlen mondatba rejtve a több ezerből, amit valaha leírtam az online térben, megemlítettem, a sorok között, hogy eltemettem egy gyermeket, aki a karjaim közt halt meg, de erről nem akarok beszélni, ennél a mondatnál többet, akkor pedig jött az ítélet, hogy biztos csak szimpátiát és szeretetet akartam kunyerálni idegen emberektől!

Amikor anyám haláláról írtam, a gyászról, akkor az volt a baj. Csak sajnáltatja magát. Lelkizik és nyafog. Nem képes felnőtt ember módjára feldolgozni a veszteséget. A legokosabb díjnyertes megállapítás az volt, hogy “biztos azért halt meg az anyja ilyen fiatalon rákban, mert gyereknek is egy öntelt, önző lány lehetett ez az Ildikó, hisz külföldre ment”.

Amikor arról írtam, hogy amikor még kislány voltam milyen volt, vagy arról, hogy apa nélkül nőttem fel, akkor az sem volt jó. “Mindenkinek vannak traumái, kit érdekel ez, dolgozd fel!” Nagy dolog, mások is így nőttek fel.

De a legtöbb kritikának álcázott bírálatot az arcom miatt kaptam amióta nyilvánosan írok, ami számomra értelmetlen. Legalább azt kritizálnák ezek a nők, ahogy és amiről írok, azt vennék elő, hogy a diszgráfiám miatt néha olvashatatlan szar, amit írok, vagy eleve az. De nem. Az arcomat, a külsőmet veszik elő a megannyi kitakart vagy épp tiltott* kommentben.

Egyébként nem is szép életben. Az a videó nem igazi. Biztos retusált. Biztos filterezett. Biztos régi kép. Biztos botoxolt. Megcsináltatta az orrát. Kontaktlencséje van, az nem természetes zöld szem. Biztos önértékelési problémái vannak, biztos nem szeretik. Visszaigazolásra vágyik, szeretetért koldul, lájkvadász, azt akarja, hogy csodálják. Nem is szép. Lófeje van. Ronda. Magas a homloka, meg lehetne teríteni rajta. Nincs fülcimpája. Beképzelt. Vannak nála szebbek. Én szebb vagyok.

Még mindig csak én érzem szánalmasan szomorúnak és sok pontban nevetségesnek ezt az egészet?

Mindenkinek van egy arca, egy külseje. Én, az enyémmel élek, és ma már teljesen békében. Nem hazudok, baromira örülök annak, hogy negyven évesen nem nézek ki öregebbnek koromnál, hogy egy bizonyos életmódnak, figyelemnek és természetes törődésnek köszönhetően többnyire szép a bőröm és finoman, nem is olyan rosszul öregszik és örülök annak is, hogy egyenlőre bármilyen beavatkozás nélkül tűrhetően nézek ki. De ami igazán örömmel tölt el, hogy megszerettem ezt az arcot, hogy már nem leszegett fejjel megyek az utcán, hogy nem szégyellem magam, nem vagyok félénk olyanok miatt, akik abban élik ki magulat, hogy másokat külsejük miatt csesztessék. Már nem bújok szerepek meg álarcok mögé és nem játszok szerepeket kiló sminkben modellként, hogy elviseljem azt, ha emberek néznek és bírálnak a külsőm miatt.

Már be merem vallani, hogy nekem meg kellett tanulnom nézve lenni, mert olyan mély traumákat hordoztam magamban, hogy nem akartam látva lenni és nem csak átvitt értelemben.

Gyereknek, tininek, fiatal nőként is igen, amikor modellkedtem és híres tervezők fontos összegeket fizettek pont az arcom miatt, én akkor sem szerettem azt. Gyaláztak, bántottak, megszóltak, kinevettek vagy azt mondták nem vagyok más csak egy csinos pofi, semmihez nem értek, nincs eszem, nincs tehetségem, mert a kettő együtt nem jár senkinek!

Sokszor hallom, hogy az nem lehet, hogy neked ilyen súlyos önértékelési problémáid voltak, hisz modell voltál, csinos is vagy. Akik ezt mondják viszont nem hallották azt, amikor lekezeltek, megaláztak már kistiniként felnőttek is poénból vagy tanárok, például azzal, hogy kitalálom, nem zaklatott senki a tornateremben, csak azért, “mert anyuka otthon azt mondja, hogy szép vagy, ne hidd, hogy mindenkinek kellesz, hiába kelletted magad“. Nem látták amikor 13-15 éves fiúk öten, hatan berángattak az üres tanterembe, feltettek egy asztalra lefogtak és fogdosták az épp csak nőiesedni kezdő melleim vagy fenekem és azzal fenyegettek, hogy durvább lesz, ha szólok bárkinek. Nem látták a szememben elnyomott cigit, az öklöket, amik értek amikor megtámadtak az utcán, a berepedt orrcsontot és azt a mennyiségű szart és megaláztatást, amit ez az arc kibírt eddigi élete során.

A modellkedés persze adott sokat, keményebb és vastagabb bőrt például, meg némi önbizalmat is, amikor világhírű tervezők dolgoztak velem, de a natúr, tiszta énem még sokaig rejtegettem a karrierem vége után is. Átvitt értelemben is.

Nyilván mondhatná a velem kekeckedő, hogy ilyeneket minek írok le, biztos sajnáltatni akarom magam, meg meghökkenteni direkt, hogy szimpátiát sajtoljak ki és persze lájkokat.

De én csak mesélek. Elmondom, azaz leírom sokszor saját történeteimből kiindulva mindazt, amit gondolok, érzek. Vagy újabban csak kitalálok történeteket és novellákba sűrítem őket, használva mindent, ami bennem van, aminek talán csak csekély százalékát engedtem ki eddig, ezen a blogon. Most épp arról mesélek itt, hogy milyen ostoba dolog más arcával foglalkozni vagy egy emberrel kapcsolatban a külsejére koncentrálni illetve magunkat hozzá méricskélni és azért teszem, hogy vedd észre seggfej barátom, a baj veled van, ha ezeket megteszed.

Mindenkinek van eg sztorija. Vagy kettő. Vagy több. Én, az enyéimmel élek, ma már teljesen békében pont ezért igaziból csak annyira érdekelnek a gúnyos kekeckedők, hogy elmondom, leírom, hogy szerintem szánalmas gáz emberek, akik önmaguk helyett másokkal (külsejükkel, sikerükkel, életükkel) foglalkoznak és még hazudnak is maguknak ennek okairól vagy rosszabb esetben nem is látják meg.

A békémért keményen megdolgoztam, traumákat, bántalmazásokat dolgoztam fel, olyan szembenézések és küzdelmek árán, amikre lehet, azok akik a fenti dőlt betűkkel írt részekben nyilvánulnak meg, nem képesek. Nem látok bele ezeknek az embereknek a lelkébe, és bevallom nem is szeretnék, helyettük olyan lelkekre koncentrálok, akikére úgy vélem érdemes. Még ha olykor meg is állok egy poszt erejéig értetlenkedni azon, hogy vannak akik abban lelik örömüket, hogy másokat gúnyolni, alázni, eltiporni próbálnak szavaikban.

Mindenesetre amikor megunom az értetlenkedést, a rácsodálkozást, hogy tényleg felnőtt emberek, azt gondolják mások külsejét kell baszogatni, én csak írok. Történeteket mesélek és igen, a fentiekben leírt dolgokból is csak táplálkozom.

Közben pedig, nem csak örülök annak, hogy szeretem az arcom, a külsőm és teszek érte, de boldoggá tesz az is, hogy ezért bejártam azt az utat, amihez nagyon sok bátorság kellett. Igen, ma már büszke vagyok magamra és arra, hogy tudom szeretni, tisztelni azt, aki vagyok. Ha nem lett volna ez a fejlődés is az életem része, akkor nem tudnám lerázni magamról a szart, amivel olykor idegenek és felületesen engem ismerni vélők dobálnak meg és nem tudnék csak arra koncentrálni, amit valóban fontosnak vélek.

Ildikó

(Apropó, az írásban megjelet kép nem retusált. Nem filterezett. Nem botoxolt. Nem megcsinált. Még csak egy kiló smink sincs a bőrömön, csupán egy apró trükköt vetettem be. Természetes fénnyel szemben voltam (megteszi egy ablak is, ha kint süt a nap) és egyenesen belenéztem a kamerába. Bátran kipróbálhatod te is kedves szardobáló. Mindenkit szépen ábrázol ez a fény. Kivéve a nőket, akik nőket bántanak külsejük miatt, gúnyolják őket, szardobálnak rájuk nettó élvezetből. Ők mindig csúfak maradnak, bármilyen csinos arccal is születtek.)

kitakart kommentjek*: A blogom és a hozzá tartozó oldalam az enyém, és az én felelősségem az, hogy milyen üzenetet közvetít, amit nem csak én, de az olvasó és kommentelő közönség is alakít az online térben. Ezért iszonyú kevés troll, kekec, rosszindulatú, szemét, direkt csesztető, kritikának és véleménynek álcázott szimpla szemétkedést hagyok nyilvánosan láthatónak. Van, amit elég , ha csak én olvasok el. A negatív, fröcsögő, gonoszkodó, gúnyos kommentek jelenléte olyan mintha létjogosultságot adna, hogy ilyet is lehet, hogy ez tök oké, hogy helyénvaló egy embernek például a külseje alapján a személyes érzéseit bírálni. Ezek a dolgok nem okék és az én oldalamon soha nem is lesz, nem adok hangot, lehetőséget a másokat direkt bántani és csesztetni akaró embereknek, akkor sem ha az illető genyáskodó lengeti, hogy “de a szólásszabadság”. Dumálj a saját házad táján, olyan szabadsággal, ahogyan én teszem az enyémen.

3 gondolat “Én és az arcom” bejegyzéshez

  1. Az ilyesfajta majmokat szerettem volna tizenévesen halomra lőni, nagy szerencse, hogy idehaza nem lehet csak úgy lőfegyverhez jutni boldog-boldogtalannak. Miféle iskolába jártál???

    Ezzel a sok irigy, buta tehénnel pedig nem érdemes foglalkozni. Szart se ér egyik se, gyerekük is csak azért van, hogy többre tarthassák magukat, de nem szeretik a gyerekeiket sem. Ostoba szerencsétlenek, akik följebb jutni nem tudnak, ezért próbálnak másokat lehúzni. Ez az egész ország egy posvány, és ezek a tehenek kiveszik a részüket ennek a fenntartásából.

    Kedvelik 1 személy

  2. Én is moderálom a kommenteket, bár nem sok van, alig olvas bárki, de régebben idejárt kötekedni egy őrült, aki képest volt egyetlen helyesírási hibámra vadászni, és arról elmélkedni hosszú mondatokban. 😀

    Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.