Rántott hús lesz ebédre

Mácsai Marika mindig hátra ült, a legeslegutolsó sorok egyikébe amikor buszon utazott. a legelégedettebb akkor volt, ha a legutolsó sor két középső ülése szabad volt és ő oda ülhetett kényelmesen, kapaszkodva két kézzel az előtte lévő ülések fejtámláiba, esetleges szatyrait a maga melletti ülésekre helyezve. Nem számított neki ha így blokkolta az ablak melletti helyekett, úgy volt vele, hogy mások üljenek oda ahol találnak szabad ülést anélkül, hogy őt háborgatnák természetesen. Volt egy rémkép a fejében, hogy a jármű, amivel utazik frontálisan ütközik egy szembesávból előzővel és szörnyethal, összepréselődve, talán előre is repül és a nyakát töri és a lábait is és majd úgy szedik össze teste darabjait a mentősök. Rettentően utálta – a buszozás mellett azt is -, hogy az első ajtónál volt a felszállás, mert a bokái már nem voltak a régiek és nehezére esett hátra sétálni, főleg, ha a sofőr elindult, amikor ő még csak félúton járt.

Marika sosem ült az ablak mellé, nem szeretett kifelé bámulni, elszédítette a suhanó táj, meg ismerte is azt eléggé, nem értette minek nézegesse. Utazásai alkalmával, többnyire maga elé bambult és az életéről elmélkedett, a fiatalságáról, amire már nem is emlékezett, az utóbbi évek alatt látott arcképéről a tükörben, amit nehezen ismert fel a felszedett kilók alól, vagy most arról, hogy a bokái már megint a triplájukra dagadtak, és lilás pókhálószerű duzzananot azokkal a ronda vörös foltokkal keveredtek rajta, Marika még nyáron is zoknit húzott, hogy ne látszódjon a bokája, mert a Pista, az alsó szomszéd is megjegyezte, aki a megboldogult férjével ultizott az elmúlt harminc évben, hogy olyan a bokája, mint az elefántoké. Marika arra gondolt, hogy vajon mit szólna a férje, ha tudná, hogy őt érdekli az iszákos Pista véleménye. A vitrinben tartott urnára ugrottak gondolatai, hogy sokat biztos nem tud szólni, meghalt az átkozottja, épp ideje volt végre. Pista lehet, hogy iszákos, de jókedvű és Marika biztos forrásból tudta, hogy az életébe nem ütött meg nőt, bár sosem volt felesége neki. Így, tehát Mácsai Marika úgy volt vele, hogy nem számít az a napi egy-két sör, bizony ő meg fogja hívni Pistát magához ebédre legközelebb, amikor rántott húst csinál krumplipürével. Venni fog még jóféle sört is, nem azt a másfél litereset műanyagflakonban, amit Pista szokott magának, ‘mer occsó‘. Marika gúnyosan mosolyra húzta túlontúl lefelé görbülő száját a gondolatra, hogy ő igenis el fogja kényeztetni Pistát, és elégedetten fogja bámulni közben annak a ‘mihasznának‘ az urnáját.

Marika elmélkedését a mikrofonba recsegő sofőr hangja szakította meg, aki kicist ingerültebben kérte, hogy mindenki kapaszkodjon “erőseeeen“. A mondata végét a busz csikorgó fékezése fejezte be. Olyan büdös gumiszag lepte el a hátsó teret, hogy Marika öklendezni kezdett. Amikor látta, hogy a busz, amivel a nagyközértbe szándékozott eljutni, a sarki kisbolt helyett, keresztben áll az úton, a sofőr pedig egy pillanat alatt kiugrott a buszból a kinyított első ajtón keresztül, azonnal elemi félelem fogta el. Frontális ütközés helyett, itt a busz közepébe fog azonnal becsapódni százhússzal egy teherautó! El is kezdte szídni hangosan a sofőrt, hogy biztosan egy elmebeteg majom, akire rájött a tikk. A mellette ülő vörös hajú, fitos orrú, fiatal lányka megszeppenve mondta, hogy lehet csak egy kiscica van az úton, miközben felállt és nézett a másik oldalra, ahonnan jobban látható volt, hogy mi történhetett odakinn. De Mácsai Marikát nem érdekelte a vékonyka hang aggodalma, sem, hogy minden utas az ablakokon nézett kifele, ő úgy volt vele, hogy inkább vesszen bármilyen nyivákoló büdös macska, mint ő a nyakát törje a szélvédőbe repülve vagy széttrancsírozza a testét a busz közepébe vagy egyenesen a végébe, ahol ő ül – tejóisten – egy száguldozó barom.

Teljesen hatlamába kerítette Marikát a pánik, dühöngött, hogy ő azonnal leszáll, miközben a többi utastól elkapott szófoszlányok azt kürtölték világgá, hogy az őt feletébb irritáló buszsofőr egy hős. Marika felemelt hangon mondta egy tapsoló öregasszonynak, hogy az bizony eszét vesztette, ez a hülye sofőr egy macska miatt az életüket veszélyezteti éppen. Fel is állt, hogy az első ajtó felé vegye az irányt, de amikorra odaért, egy fehérhajú bottal járó nénike próbált felszálni és ezzel elállta az ő menekülő útvonalát. Marika rettentő mérgében vérvörös nyakkal és arccal kiabálni kezdett.

  • Maga, mit csinál, nem látja, hogy ez nem buszmegálló! Engedjen le azonnal! – szólt a nénike felé, akinek könnyes szemeit és falfehér arcát csak akkor vette észre, amikor az felemelte fejét és rá nézett.

Háta mögött többen kiabálták, hogy „rablás áldozata volt a néni, nem látja?” meg azt, hogy „hős buszsofőr”, de Mácsai Marika hajthatatlan volt. Fogta magát és letolakodott a buszról az sem érdekelte, hogy lökött az idősebb asszonyon egy picit a könyökével. A sofőr pont akkor ért oda, és apró barna szemeivel értetlenkedve nézett Marikára.

  • Hölgyem, itt nem szállhat le, itt semmilyen jármű nem áll meg! Ez amint látta egy ronda környék, a következő állomás messze van, nem sétálhat odáig, jöjjön visszasegítem.
  • Ne merjen hozzám érni! Maga nem normális, keresztbe fékez egy macska miatt, veszélyezteti az emberek életét…
  • Milyen macska?
  • Ne szakítson félbe, nem nevelte meg az anyja? Ne mondja meg nekem, hova sétálhatok! Fel fogom jelenteni, értette?!

A buszon höbörgő utasok, akik az ablakokra tapadtak most még jobban, pont mint a hosszú út utáni iskolakirándulásról hazatérő gyerekek, döbbent tekintete követte az eseményeket. Marika elkapta morgásaikat, amik között ott voltak hamuvá lett ura szavai is.

„Megőrült.”

„Vén banya.”

„Bálnafejű vén szatyor.”

„Tiszta hülye.”

„Lökött öregasszony.”

Marika megszeppent nem értette miért őt támadják a buszsofőr helyett. A vele szemben álló rövid újjú inget viselő férfi nem szólt egy szót sem, csak meredt rá még egy másodpercig, aztán az lépcső tetejére ért néni után felszállt a buszra. Onnan visszakérdezett azért, hogy Marika biztos-e abban, hogy nem akar visszaszállni a buszra, de válasz helyett csak egy hátat fordítást kapott.

Mácsai Marika az út szélén áldogálva, a távolodó busz után maradt felvert porban, azon töprengett, hogy most mi legyen, merre menjen. A bevásárlóközpont tényleg messze volt, ahol a nagy közértben mindent megvehetett volna az ebédhez Pistával, de az ő bokáival sosem fog odaérni. Vissza kell fordulnia, majd holnap felhívja a lányát, hogy vigye már el kocsival, mindegy, hogy a benzinpézt biztosan elkéri az a mihaszna. Annak azért örült, hogy nem jár bottal és nem kedvtelésből szálldogált fel buszokra, hanem vannak még céljai. El is mosolyodott egy picit, és nyugtázta, hogy ő legalább látja mi a lényeg az életben.

Alig pár lépéssel később, ahogy elhaladt egy út mentén parkoló autó mellett, kihallotta a kormánynál ülő férfi telefonbeszélgetésének egy részét, ahol azt magyarázta épp, hogy „az az ember elkergetett egy tolvajt és megmentett egy nyugdíjast, hogy ellopják azt a kicsi pénzét, ami a vászontáskájában lapulhatott”. Marikának azonnal eszébe jutott, hogy hát vannak még jó emberek, akik nyugdíjasokat mentenek meg, nem úgy, mint az az őrült buszsofőr, aki miatt az előbb szörnyethalhatott volna.

Kiss Ildikó J.

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.