A katonás sorrend esete

A minap lecsót készítettem, pont úgy, ahogy nagymamám csinálta, ahogy huszonhét éve tanultam tőle. Az övé volt az igazi számomra, soha senki nem tudta úgy elkészíteni, ahogyan ő tette. Még én sem, vagyis én igen, de mégis, csak közel járok, hiányzik belőle valami, amitől soha nem lesz olyan jó, mert nincs benne az ő szeretete, amivel készítette nekem az egyik kedvenc ételem (a másik a túrós-kapros pitéje volt meg az egres szósz, sültekhez).

Mostanában nagyon sokat gondokok a nagymamámra, hogy mit hagyott hátra nekem, itt bennem az a mellemig alig érő, csöpp nő a negyvenegyes, vékony és csontos lábamon kívül, aminek méretét nem a két méteres apámtól, hanem tőle örököltem. Formára hosszra, mindenre ugyanolyan nem szép, mint az övé volt “göcsörtös” ahogy ő mondaná (bárcsak mondaná), apámé pedig mit mondjak, negyvenhetes mérete ellenére is arányos és kifejezetten szép (volt, amikor utoljára láttam, de nehogy elbízd magad apu, bokától lefelé jár a dicséret – haha). Könyvet írhatnék abból (is), ami és aki a nagymamám volt. A csípős nyelvéből, gyermeki kacajából, amit az utóbbi húsz évben alig hallhattunk, a tragédiáiból, a süket apja haláláról, akit nem ismert, csak sztorikböl, amit dédi mesélt el, róla, az anyukájáról, akit én nem ismerhettem, és akinek a hasonmása vagyok és aki egyedül nevelte hat gyerekét és temetett el egyet kicsinek. Írhatnék dolgokról amiket megélt, amikről rajtam kívül más, ma élő ember nem tud, de ezek nem elmondhatóak, a háború alatti évek pedig kegyetlenek, nem tisztem a világnak adni mindent, ami bennem van, de nem az enyém, csak örzője vagyok, mások töredékeinek, amit nagyim is örökségül helyezett a lelkemben el, hogy ha nem is pontosan elmondva az ő sztoriját, de valahogy mégis használjam fel, hagyjam hátra más nemzedékeknek.

A sok elmondhatatlan között viszont van pár dolog, amit ezen a kis blogon is odaadhatok nektek. Például az isteni lecsójának a titkát. Higgyétek el jól jártok vele. Szóval nagyika mindig azt mondogatta, hogy kevesen tudnak valóban jó lecsót főzni. Meg azt, hogy a kiváló alapanyag a legfontosabb dolog egy lecsóban. Ha ízetlen a paradicsom és rossz a paprika, a lecsó is az lesz. Ő termesztette és gondozta a paradicsomokat és a paprikát, hosszú fóliákban nyaranként, emlekszem, ahogy babrált a levelekkel és elmélyülten ápolta kedvenceit. Tudjátok ugye, hogy kétféle ember van? Aki a paradicsomot és aki a paprikát szereti jobban. Legalabbis nagymamám szerint és azt gondolom, igaza volt. Mi, mamikám és én, paprikásak voltunk. Ezen papám mindig mosolygott…

Nagypapám szombatonként a falu piacán szép számmal árulta mamám csodapaprikáit, a többi zöldség és gyümölcs mellett, amit papám termesztett, a temérdek szőlővel egyetemben, aminek ára nagyon sokszor kisegítette anyámat és engem a szűkös időkben… A paradicsom és a paprika gondozása viszont mindig nagyimé volt. Papám azt mondta, hogy mama beszél hozzájuk, és türelmesen csinál körülöttük mindent, mintha gyerekek lennének, a paprikákkal “egyenként mindegyikkel kapcsolata van nagyanyádnak, kislyányom!” – emlegette.

Nálunk, a családi asztalon több változata is volt a lecsónak. A szegényes, ami csak zsír, hagyma, paprika, paradicsom, só és pirospaprika volt. A papa kedvence, amiben volt szalonna meg füstölt kolbász is, amiket szintén mi készítettünk, fűszereztünk és füstöltünk, vagyis ők, azaz az egész család szüret idején, amikor a disznóvágások is voltak, amikre nem mentem soha szívesen, amióta Róza malacot meg akartam menteni, de nem jártam sikerrel, “mert enni köll kislyányom, ez a dolgok rendje.” Mamám mindig mondta azt is, hogy nem kell a lecsóhoz majoránna (anyukám tett bele és néha én is teszek, de ezt mamim nem tudhatja meg sohasem) vagy fokhagyma “istenments” sem bors, és “cifra” fűszerek, mert az már nem magyar lecsó. A lelkemre kötötte továbbá, hogy a zsiradék is fontos, meg ne felejtsem el, hogy a lecsó nem paradicsomos paprika és soha nem lesz az! A paradicsomszószt tilos volt akár említeni is, ha télen akart valaki lecsót készíteni, annak adott lecsózöldséget a fagyasztóból vagy üvegeset, amit eltett nyáron, hogy legyen.

“De a lecsó frissen a legjobb, amikor szezonja van, amikor a ződ illatja az orrodba marad estire.”

A virslis változattól is morgott, ha az unokák azt kérték, de mindig győztek a gyerekek, hát persze. (Mamikám, amikor még kisebbek voltunk, képes volt három féle sütit is sütni, hajnalok hajnalán, hogy a hat kisunokájának örömet szerezzen.) A tojásos lecsót megcsinálta másoknak, de ő is és én is üresen ettük, kenyérrel, veknivel, a szegényes változatot mindig, amit külön serpenyőben csinált nekünk kettőnknek. De ettük a patiszonos és a rizses lecsót is, sőt májasat is, de azt mamim nem nevezte lecsónak, hanem zöldésges rizsnek meg májnak, ami azért szerinte jobb volt csak hagymával, vagy simán sütve, durva szemű sóval a tetején egy nagy vekni kenyérrel.

Mai napig üresen eszem a lecsót, sehogy máshogy nem szeretem úgy (persze megeszem), nem érzem annyira enyémnek. Miközben kiválasztom a piacon a hozzávalókat, máris hallom mamám hangját, ahogy tanítgatott főzni, amikor tizenhárom éves lehettem. “Hatvan százalék paprika kislyányom, húsz százalék paradicsom és húsz százalék hagyma, ha picivel több az sem baj, tegyed bele, mer jó lecsót kevés hagymával nem lehet főzni. Ne fukarkodj a zsírral sem lyányom (én olajat használok, bocs mamikám), és ne vágjad divatosan a zöldségeket, hagyjad nagyobbakra, hogy érezzed a paprikát a szádban, nem azért dolgoztam velük annyit, hogy evesszen a ízük. Elsőre a paradicosmot dinszteljed megfele, mert, ha a paprikát teszed bele előbb, akkor azt szét fogod főzni, de a paradicsomnak köll szétfőnie, a paprikának meg finoman roppannia, amikor beleharapsz, de ne hagyjad nyersen, mer úgy se jó.”

Paradicsom, só, hagyma, paprika, ez a sorrend. Kavarjad át, süssed picit, húzd félre szórjad meg pirospaprikával, keverjed az édesnemest és a csípőset, csak finoman, hogy legyen egy kis piakntéria is lelkem, az kell a férfiembernek.

Itt mindig megkérdeztem lánykaként, hogy miért ez a sorrendezés, nem katonaság ez, és mamám mindig nagyon komolyan válaszolt, a kérdést pedig szinte sértésnek vette. Aztán amikor felnőtt lettem, és egyre ritkább alkalmakkor lecsót csináltunk együtt (ergó a hagymát megpucolhattam, talán, de leginkább azt sem, csak ülnöm kellett a konyhában és beszélgetnem, mesélnem, szinte bármit, mindegy volt, csak legyek vele), csak viccből, szurkáltam, hogy aztán katonás sorrendben csinálja (sosem engedte, hogy én csináljam, az ő dolga volt szerinte), de volt, hogy nem értékelte a humorom és mondta, hogy “úgy bizony lyányom, úgy van ám!”

Ha egybe teszed bele a hagymát, a paprikát meg a paradicsomot, nem olyan lesz, ne is próbálkozzál lyányom felesleges (de, próbálkoztam, mert siettem, de nem lett olyan finom sosem). Süssed át jól, közepesen magas lángon és nehogy vizet öntsél rá mostan, mert rossz lesz. Levének nem a víztől köll lennie, hanem a jól kiválogatott puha, nem túl húsos, nagyon érett paradicsomtól és a paprikától. Ha nem voltál ügyes a paradicosmszedésben lyányom, akkor egy pici vizet önthetsz alá, de tényleg csak keveset, nem leves ez!”

Szóval mostanában sokat jár a fejemben a mamám. Még érzem az illatát, látom az arcát, a kezét is érzem az enyémben, ahogy ebéd után egymás mellett ülve elbeszéltük az élet dolgait. Éles szavai voltak, sokszor a csípős nyelve miatt megbántotta szeretteit, aztán sírt éjszaka és elmondta majd nekem, hogy de ő nem akart bántani senkit, csak elmondani, hogy ő hogyan gondolja, ezt miért nem értik meg és miért nem számít senkinek. Nekem sem tetszett mindig minden szava, de nem sértődtem meg rá soha. Ha bántott, fájdalmat okozott valami, amit mondott, akkor szóltam neki, hogy “mama, ez nekem fáj, rosszul esik, neked, hogy esne, ha ezt és ezt mondanám neked?” De nem csak éles nyelve volt ám, nagyon tudott szeretni ő, csak nem mindig mert, félt a ragaszkodástól, a gyöngédségtől, de leginkább a veszteség fajdalmától, ami kislánykorában bújt bőre alá, anyja mellett élve abban a valóságban, amit mi sokan az én generációmból elképzelni sem merünk. Ha mamikámat két másodpercnél tovább ölelted, elsírta magát. Nem volt kemény asszony, csak a látszatát keltette, hisz úgy nőtt fel, hogy testvéreiért, anyjáért erősnek kellett lennie. Utolsó beszélgetéseink egyikén azt mondta, hogy szeretett velem beszélgetni, hogy mindig olyan egyszerűen rá tudtam világítani a dolgokra, és olyan jól magyaráztam el neki azt is amit nem értett előtte, hogy olyan szépen, nyugodtan és türelemmel beszéltem vele és a papával. Bár én “a világott látott lyány voltam, a külföldi unoka” a faluban, azt mondta, hogy sosem éreztettem vele, hogy ő buta lenne, hogy ő nem tudja, sem, hogy az ő véleménye, gondolatai nem számítanak. Hálás vagyok azért, hogy így érezte és ezt mondogatta rólam a piacon az asszonyoknak, és így én ezt hallottam vissza, a halála után. Emlékszem alig vártam, hogy az autómba ülhessek és elhajtsak a faluközpontból, hogy minél előbb egy mellékúton megálljak, hogy feltörő zokogásom ne fojtson meg. De a könnyek most is jönnek… A fene sem érti ezt, azt hittem megedződtem, közben meg mindig rádöbbenek, hogy a szeretteink nélküli élethez nem lehet hozzászokni, nem igazán, csak elfogadni tudjuk, amin változtanti nem lehet.

Most pedig, akárhányszor lecsót készítek – katonás sorrendben természetesen -, elkalandozom. Nagyim történeteit hallom újra, sztorikat nők sorsairól, gyermekhalálokról, háborúkról, életről, örömről, alázatról, megbecsülésről, a puskáról a padláson, amiről soha senkivel nem beszélt, megbánásokról, de legfőképpen szeretetről. A szép időkről, a szebbekről, a kisfaluban, a felhőtlen boldogságról, amit fiatalon érzett és arról az érettebb boldogságról, meg arról, amelyik már fájdalommal, gyásszal is élhet az emberben, még ha csak pillanatokig, amig a szemedbe néz és tudja, mennyire szereted. Hallom, ahogy mondja kuncogva, hogy: “Nem számít semmi lyányom, csak, hogy a szíved a helyén legyen, egészségben legyél meg a katonás sorrend, amikor lecsót csinálsz. Eztet sose felejcsed el Ildikém, kislyányom!”.

Mamikám, sosem felejtem el, ígérem!

Szeretettel:

Ildikó

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.