Kislányok, segítsetek!

Hét éves voltam. Mivel anyukám reggel hétre járt dolgozni, egy szomszéd anyuka kísért el az iskoláig, ami maximum hatszáz méterre volt az otthonomtól, a Jázmin utcában a mai Wekerle üzleti főiskola helyén. Sosem felejtem el azt az épületet, kislánykén mindig büszkén figyeltem tégláit, ablakait, sőt szívtam magamba a koros falak illatát.

A Tömő és a Bókay utca sarkán, a gyermekgyógyászati klinika parkjában akkoriban, több tucat kóbor és csak úgy otthonról elcsellengő macska nyivákolt ételért, amit a környező nyugdíjas nénik vittek is bőszen, szóval ott, azon az általam ‘otthonomhoz tartozik ez a hely is’ érzéssel szemlélt utcarészen, megállított engem és kis barátnőmet egy ember. A kezemet fogó vékonyka lány volt az egyetlen barátnőm akkoriban, aki mellé azért ültettek a suliban, mert mi voltunk a két legszegényebb gyerek az osztályból, ráadásul apa nélküliek, így egyformák a tanári kar szemében.

Szóval megállított minket egy pasas, kiszólt a kocsijába, hogy “kislányok segítsetek, legyetek jólneveltek”, eltévedtem, hol van az akármelyik nevű utca.

A kormányt előtte, ahogy a vezetői ülésen ült nem láttuk, nert az ölében nyitva volt egy hatalmas Budapest térkép. Onnan tudtam, hogy az volt, mert sokszor tanulmányoztam otthon a miénket, a földön hasalva nézegettem az utca neveket, a Duna partot, a budai zöldövezeteket, arról ábrándozva, hogy egyszer majd szebb helyen fogunk lakni, anyukám és én. Sokszor játszottam stipistopot Filemon macskám társaságában (akit sokszor láttam kandúrkodni az előbb említett parkban) és tudattam vele, hogy nagyon szép helyen fogunk élni. Egyszer majd…

A pasas kérte, hogy menjünk közelebb, még be is mutatkozott, hogy ne féljünk, bízhatunk benne, amikor odaszóltam, hogy idegenekkel nem beszélgethetek, miközben szorítottam kis barátnőm kezét, mit szorítottam, szétmorzsoltam kvázi a tenyeremben. Pisszogtam neki, hogy ne, ne menjen közelebb a Kovács Ödönhöz, akinek a neve valamiért megnevetetett minket, de őt hajtotta valami miközben engem meg taszított egy érzés, amit nem értettem.

A szomszéd anyukát kerestem szememmel, aki valójában a saját gyerekét kísérte az iskolába, mi csak hozzáverődtünk, éreztem számára koloncként. De a házunkban lakott a földszinten, anyám meg fizetett neki, amit a nő mindig sietős tett a tárcájába, ahogy Manyi mamó a földszint 6-ból spejzolta el a csokit a kredencbe, amit havonta egyszer vittem neki ajándékba. Ők, anya és szőke fia, akinek akkor hatalmasnak láttam a fejét, mindig előttünk mentek, sietősen, nem vártak meg minket, az anyuka nem nézett hátra ránk, csak akkor amikor az iskola sarkához érve siettető mozdulatokkal intett felénk. Olykor szidalmazta, hogy nem tudunk rendesen gyalogolni a mi kis hét éves lábainkkal, de ezt sosem mondta kedvesen. Egyszer hallottam, ahogy a fiának a lepcsőházban mondta, hogy soha ne jöjjön az a közelembe, mert amilyen szegények vagyunk ki tudja, van-e samponunk és lehet tetves vagyok vagy beteg. Azt azért mindig nézte, ahogy belépünk az iskola épületébe, de sosem köszönt sem integetett. Furcsa nő volt, mindig kemény arckifejezéssel, akit a férjére sem láttam soha mosolyogni.

Ödönről szentül hittük, hogy az anyja ezt a nevet adta neki, valami vicceset mesélt erről, a kis barátnőm pedig egészen közel a kocsi ajtajáig, pontosabban a letekert ablakhoz lépett. Ödön arrébb tette a térképet, én csak annyit láttam, hogy nem láttam többé a kezeit, és zavart, hogy nem hallottam mit sutymorgott, így az előttem álló, még nálam is hihetetlen módon vékonyabb barátnőm háta mögé léptem, közvetlen, hogy jól láthassam mi történik, hogy érti meg térkép nélkül ez az Ödön, hogy hol az utca, amit keres és eleve az én barátnőm honnan tudná hova irányítsa, nem is ismeri a térképet.

Olyan erősen kaptam el a kis barátnőm karját és kezdtem el rohanni a suli felé, a minket jóval lehagyó anyuka után, miközben üvöltöttem, hogy “szatír, vigyázzatok szatír”, mintha egy rongybaba lett volna szegény.

Később, az igazgatói előtt ülve kérdezte tőlem remegő hangon a barátnőm, hogy mi az a szatír. Furcsálltam, hogy anyukája neki nem mondta el.

Aznap kora este életemben először rendőröket láttam, igaziból, magam előtt, az otthonomban. Kérdéseket tettek fel. Emlékszem sokkal jobban feszélyeztek, mint István bácsi, az iskolaigazgató aznap reggel, pedig kedveltem őt, csak nagyon féltem, mert minden szót, olyan vádlónak éreztem. Miért álltatok meg, miért futottatok el, miért kiabáltad, hogy szatír, biztos, hogy nem láttad rosszul, nem képzeled?

Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mit láttam és az érdekelt a legjobban, amit csak este későn mertem anyukámtól megkérdezni, hogy minden férfi meg akarja mutatni azt az ízét az olyan kicsi lányoknak, mint én?

A rendőrök nagyon sok kérdést tettek fel, többet megismételtek, kérdezték azt is, miután elmondtam mindent Ödönről, autójáról és hősies futásunkról a szatír elől, hogy hogyhogy tudtam hogy szatír, hogy mi az és, hogy futni kell. Nem értettem a kérdést, hogy miért lényeges, de büszkén rávágtam, hogy anyukám tanította, hogy ne álljak le semmilyen idegennel beszélni és ha az idegen egy férfi, aki a nadrágjában turkál vagy hozzám akar érni, akkor rúgjam meg vagy üssem ököllel, ott a lába között olyan erősen ahogy tudom és/vagy fussak el, amilyen gyorsan csak képes vagyok. Még azt is megmutattam térképen, amit a rendőr levett a polcról, hogy “ilyen volt az ölében?”, hogy tudok a rendőrségre eljutni innen vagy az iskolából!

A rendőrök csak néztek.

Anyámtól kérdezték, hogy miért tanít ilyeneket egy kislánynak, mire anyám odavágta, hogy “látták maguk a lányomat? Hullámos aranybarna hajú csodaszép szeplős kislány, ez pedig a nyolcadik kerület”.

Másnap reggel anya kísért iskolába, egy órával korábban a nyitás előtt, és ígérte, új munkahelyet keres vagy megegyezik a főnökével, hogy később kezdhessen. Rózsika néni várt a kapuban, aki egy nyugdíjas tanárnő volt és a napközis csoportot vezette. Azt mondta anyám, hogy többé nem mehetek a kísérő anyukával és, hogy nem fogja neki kifizetni a múlt havi pénzt azért mert iskolába vitt. Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy az anyuka mindig előre ment és nem várt meg minket, anyám engem is lecseszett amiért nem mondtam el korábban ezt neki. “Mindig mindent el kell mondanod nekem, csak mi vagyunk ketten, és nem tudok segíteni, vigyázni rád, ha nem tudok mindent!” Emlekszem csak szipogtam, hogy nem mertem, meg nem akartam gondot okozni, ő meg ölelt, hogy nem az én hibám, nem rám dühös, nyugodjak meg.

De én úgy éreztem, hogy rajta kívül nindenki más dühös rám, a kis barátnőm, az anyukája, a kísérő anyuka, István bácsi, Brigitta néni az osztályfőnököm és a tanárok, mert “velem kellett foglalkozniuk aznap reggel, a tanítás helyett”. Még a rendőröktől is azt éreztem, hogy furcsán bánnak velem.

Kis barátnőm anyja, aki nem engedte többé, hogy együtt menjünk iskolába, a kísérő anyuka, aki mindig elforditotta a fejét, ha rá néztem és az iskolában a tanárnőm, aki szerint rossz hatással voltam az osztályban a többi kislányra, akiknek elmondtam a történetem és azt, hogy sosem szabad megállni az utcán semmilyen idegennek, ha véletlen egyedül lennénk bárhol, mind kellemetlen érzést keltettek bennem. Végül szégyelltem magam és megesett, hogy bocsánatot kértem. Pontosan akkor, amikor a tanári kar együtt megkért, hogy soha többé ne beszéljek az esetemről az iskolában a gyerekeknek, mert nem teszek jót azzal, ha mindenkinek elmondom, hogy van egy szatír az iskola környékén, aki biztosan nincsenek is itt már.

Nem tudtam megfogalmazni és elmondani sem, hogy milyen igazságtalannak éreztem, nem is tudtam, hogy az valójában, csak rossz érzést éreztem és nem értettem, hogy lettem én egyedüli szereplője az esetnek, ráadásul negatív értelemben.

Pár hét múlva a rendőrök visszajöttek és elmondták, hogy elkapták Ödönt hála az én részletes információimnak is, de azonosítanom kell. Tudatták hogyan fog ez történni és, hogy anyukám végig foghatja majd a kezem. Az ajtó mögé bújva – mert már aludnom kellett volna, míg ők még anyámmal beszéltek a konyhában – , hallottam még mielőtt elmentek tőlünk, hogy azt mondták Ödön csinált sokkal rosszabb dolgot is, és valószínű azért usztuk mi meg, mert ő, az én anyukám megtanította nekem azokat a dolgokat, amiket egy hét, azaz majdnem nyolc éves kislánynak nem kellene értenie. Elmondták, hogy Ödön copfos szemüveges kislányokat keresett, az volt az ő gyengéje.

Valójában, akkor, ott a ajtó mögött gubbasztva és a fenycsíkban leskelődve, kifelé a konyhába, nem nagyon értettem ez mit jelentett, csak éreztem a gyomrom tájékán, hogy az a “sokkal rosszabb dolog” borzasztó lehet.

Amikor anyukám becsukta az ajtót az egyenruhás férfiak mögött, az ágyamba futottam és a fejemre húztam a paplant. Anya odajött hozzám, mint minden éjjel, mielőtt ő is lefeküdt aludni, megpuszilt, simogatta a fejem, ült az ágyam szélén pár pillanatig majd lefeküdt ő is az ágyába az egyetlen szobában, ahol éltünk. Amíg szeretgetett, és utána is, amikor hallottam fészkelődni a takarója alatt, úgy csináltam, mint aki alszik egészen addig amíg nem voltam biztos abban, hogy anya elaludt. Akkor felkeltem, a déditől örökölt Singerhez léptem, kivettem fiókjából a kovácsolt szabóollót, ami szintén az örökség része volt és nagyon kellett rá vigyázni és lenyisszantottam a hajam, amit addig büszkén viseltem két copfba.

Legalább egy évig minden idegen kisfiúnak nézett én pedig nagyon örültem ennek, még az sem zavart, hogy az iskolában kinevettek a gyerekek és nagyon sokáig nem barátkoztak velem szívesen. Pont, mint a tanárok többsége, akik mintha levegőnek néztek volna. Csak Rózsika néni nem. Ő kedves volt mindig, nagymama illatú kezeivel olykor megsimogatta a fejem, amikor a padok között sétálva elment mellettem, és ellenőrizte, hogy hogyan oldjuk meg az aznapi leckéinket a napköziben. Mindig nyugalmat adott a nap végére és mire anyám értem jött délután öt órakor, én elfelejtettem a hátam mögött összesúgó és nevetgelő gyerekeket meg a fejüket elfordító tanárok tekintetében az akkor még számomra interpretálhatatlan érzéseket is.

I.

A történet, a hét éves Ildikó első naplója alapján íródott, sokszor az ő szavait kölcsönvéve.

A kép saját tulajdon, felhasználása szigorúan tilos.

5 gondolat “Kislányok, segítsetek!” bejegyzéshez

  1. Ja, ha mindkettőtöket megerőszakolta volna, akkor is ti lettetek volna a hibásak, erre a nyakamat tenném. Minél nyomorékabb egy ország, annál inkább az áldozatot hibáztatják mindenért is.

    Kedvelés

    1. Igen, írtam erről az Amikor még kislány voltam posztban meg máshol is. Sosem felejtem el amikor gyereklánykent nekem szegesztek a kerdest, egy támadás utan, hogy “biztos vagyok-e benne, hogy nem provokáltam?” Nem is értettem a kérdést. Túl gyerek voltam még.

      Kedvelés

Hozzászólás a(z) Bagoly39 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.