Erőszak volt

Ma délelőtt eszembe jutottál. Nyakig vörösödöm még mindig a szégyentől, nem csak az elkeseredett dühtől, amikor elgondolom, hogy azon az éjszakán mégis maradtam, mégsem fájt eléggé a használtság, a megaláztatás. Még mindig hányingerem van attól, amit magammal tettem azáltal, hogy veled voltam azután, ami történt. Ott feküdtem mozdulatlanul még reggelig és bár azon gondolkodtam, hogy tudok igazán megszabadlni majd tőled, reggel mosolyt hazudtam neked. Azóta sem eszem tükörtojást, amit te készítettél a világon a legjobban, ahogy azt az éjszakát követő reggelen is tetted. Emlékszem amikor utoljára öleltelek meg és hitettem el veled, hogy minden rendben van, bevettem, hogy nem emlékszel arra, amit velem tettél pár órával korábban. Undorít még ma is az érzés, hogy haragudtál rám, dühös voltál és azzal vádoltál, hogy bántani akarlak téged és kétséget kelteni benned azzal kapcsolatban, hogy milyen férfi vagy, azért, mert elmondtam neked mi történt az éjjel.

Hiába voltam ott önszántamból azon az éjszakán, hiába akartam veled lenni néhány perccel azelőtt, ami megváltoztatta mindezt és mindent, mindaz, ami történt szex közben kettőnk között, az erőszak volt!

Rajtam hörögtél, mozdultál fel és le, döftél erőteljesen miközben azt nézted élveztem-e. Nem éreztem élesen, nem volt tiszta akkor, hogy miért, de azt hiszem ott abban a pillanatban féltem tőled. Markolni kezdtél, éreztem a tövig vágott körmeid a húsomban a fenekemen keresztül a legmélyebb részembe nyílalt a fájdalom attól, ahogy fogtad és emelted a fenekem, miközben magad alá gyűrtél minden erőddel. Élvezed, a testem, a hatalmad nem is tudom pontosan mit, majd a nyakamba hajoltál és a fülembe súgtad, hogy “most beléd élvezek”. Elsőre azt hittem, csak próbára teszel, hogy bízom-e benned eléggé, hogy bízom abban, hogy amit ígérsz, amit megbeszélünk, az úgy van. Azt hittem ez is egy lecke, hogy megtaníts arra, hogy van, akinek szavaiban hihetek a legszélsőségesebb pillanatokban is, és te ilyen valaki vagy. Nem értettem akkor még, hogy a folytonos leckéztetés, amit velem csináltál mit jelenthet, csak néztelek hökkenten, majd elmosolyogtam magam, hogy dehogyis.

De a szemeid eltökélt lángokban égtek, válaszomra, hogy “nem fogsz, tudom, bízom benned”, csak furcsa mosolyra húztad a szád. Tovább mozogtál egyre erőteljesebben, hiába kiabáltam, hogy “nem, ne csináld, ugye nem mondtad komolyan? Nem akarom! ” Hiába zokogtam fel rémülten, minden hiába volt. A szemeid perzseltek, arcodon mosolyod diadalmaskodott. Féltem tőled. Igen, ott abban a percben rettegtem. Toltalak el magamtól, próbáltalak legalábbis, rúgtalak, kiabáltam, hogy ne, nem akarom, ne csináld, megbeszéltük, hogy nem, kértelek, hogy ne tedd ezt, ütöttelek, próbáltam kiszabadulni alólad, de túl gyorsan történt minden. Erősebb voltál, markoltad szorítottad a nyakam, alig kaptam levegőt, szédültem, mégis éreztem, ahogy forrón szétfolytál bennem.

Amikor kiszálltál belőlem, közölted, hogy mivel eddig nem voltam képes rá, ha el akarok menni, most én is megtehetem. A cinizmusod olyan volt, mintha torkon döftél volna egy késsel.

Mozdulni is alig bírtam. Remegtek a lábaim, ahogy próbáltam felállni az ágyról, kicsúszott a talaj alóluk, és csak folytak a könnyeim. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtad, izgatnak a téged, hogy gyönyörűnek látod a síró szemeim. Letöröltem az arcom. El akartam indulni, az ajtó felé, fel akartam venni a kabátom és örökre magam mögött akartalak hagyni téged, de túl közel volt a Duna, féltem, hogy belelök a súlya annak, hogy korábban elhittem; a miénk szerelem, az a nagy, az az igazi, tele szenvedéllyel. Az ágy melletti lelépőre csuklottam, míg te zuhanyozni mentél. Visszapörgettem a múltunk, az elmúlt hónapokat, hogy volt-e jele annak, hogy erőszakos vagy, és magamat kerdezgettem, gogy mit rontottam el, hol nem láttam meg, amit kellett. Mindketten szerettük a szexet, kicsit durvábban is, sokszor vadul, bárhol, bármikor, mohón, állandóan csak egymást akartuk, de én ezt nálad is csak a robbanó szenvedélyének hittem. Azt hittem hasonlítunk. Azt hittem megtaláltam azt a férfit, akinek a tenyerébe simulhatok, végre teljesen, mindenhogyan, örökre. Talán ott hibáztam, ahol engedtem annak a kérlelésednek, hogy óvszer nélkül szeretkezzünk, “hisz már fél éve együtt vagyunk és a miénk a leghatalmasabb szerelem”.

Ahogy talpra álltam és felvettem a ruháimat a földről, te már az ágyon feküdtél és elkaptál a hajamnál fogva, húztál, vissza magadhoz “hová mennél kiscsibém?” kérdéseddel. Fájt a fejbőröm, lüktetett a nőiességem, kiszállt belőlem az élni akarás te meg azt suttogtad, hogy ne merészeljek ficánkolni, neked aludnod kell.

Csak feküdtem ott, mint egy kő, te pedig alkoholos, szájbűzös horkolással lehelted be az arcom és csak egyre jobban szorítottál magadhoz. Öleltél a lábaddal, karjaiddal és amikor megmozdultam, kinyítottad a szemed, azt suttogtad; “meg se próbáld”. Biztosra vettem, hogy azért szoríthatsz olyan erősen a mellkasodhoz, hogy megfulladjak, hogy megsemmísits véglegesen.

Olómmá vált mindenem. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam érezni, nem tudtam akarni, nem tudtam semmit sem, csak azt, hogy elvetted az uralmam, a jogom a testem felett, afelett, hogy mit akarok csinálni vele. Nem aludtam, még napokig nem, azon gondolkodtam, hogy ha teherbe estem tőled, akkor hogyan nyírom ki magam, de azt sem tehetem meg, mert meg kell szülni, mást nem lehet, de ki, hol és hogyan neveli fel a gyereket, a te közeledbe soha nem engedhetem én pedig élni sem akartam épp, nemhogy gyereket nevelni és anyaként létezni.

Meggyűlöltelek. Egyetlen pillanat alatt. Láttam a felsőbbrendűségre áhítozó tekinteted, azt, hogy egy tárgy, egy trófea vagyok neked, azt, hogy nem szeretsz, nem tisztelsz, nem létezik semmi az elmédben, csak te és az, hogy az legyen amit akarsz, mindegy mibe kerülhet. Megláttam hirtelen, hogy a szerelem csak az én fejemben létezett, de lehet ott sem, csak egy ötlet volt, illuzió, nem több, mert benned semmiképp nem létezhetett. Akkor döntöttem el, hogy veled semmi sem kell, hogy soha többé nem akarom, hogy hozzám érj, hogy ki akarlak magamból űzni, minden egyes apró részletedben.

Mégis eszembe jutsz. Nem tudlak kitépni. Még mindig hányni akarok, amikor a ‘mindig mindent jobban tudok’ jellemedre gondolok, és arra, ahogy másnap el tudtad játszai, hogy semmire nem emlékszel, mert részeg voltál, te nem mondtad, nem csináltad, nem igaz, túlreagálom, túlérzékeny vagyok, félreértettem, te imádsz és biztosan csak a szerelem hevében nem bírtad tartani, de nekem meg kell bocsátanom, mert szeretsz, meg én is téged, szóval, ha meg teherbe estem, hát de nagy cucc. Nemigaz kedvesem? De én akkor már nem szerettelek. A gondolat, hogy teherbe estem tőled, úgy, hogy megbeszéltük nem, még várunk, az, hogy bíztam benned ketté feszített. Megundorodtam tőled, a szextől, attól, hogy higgyek a szerelemben, meggyűlöltem magamat, az okosnak hitt nőt, meg az egész életet, ott, veled, azon az éjjelen.

Egy hónapig minden nap a Duna partján sétálgattam és azt néztem honnan lehet tuti végzetes, ha véletlenül megcsúsznék az októberi esőzésben.

I.

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.