Te miben hiszel?

A sorsban? A véletlenekben? Vagy abban hiszel, hogy mindenki és minden elrendeltetett az életünkben? Úgy vagy vele, hogy minden egy körforgás része? Hiszel az ok-okozati törvényben? Vagy abban hiszel, hogy van vonzás? Esetleg nálunk nagyobb energiák döntenek, mi csak abban dönthetünk, hogy figyelünk-e rájuk vagy sem?

A minap, az egyik tanárommal beszélgettem, többek között célokról, tervekről és lassan tizenéve fiókokba betolt vágyakról, álmakról. Az járt a fejemben a hívás előtt nem sokkal, hogy egyébként mindig ilyen “béna” izgulós, leszek? Még negyven évesen is? azon tűnődtem, hogy mindegy milyen kemény tapasztalatokra tettem szert életem során, itt lesz  bennem mindig ez a kislány, aki sosem nő fel és olykor előjön, hogy ezzel a gyermeteg, naiv izgatottsággal létezzen?

Aztán a beszélgetés félidejében meg is válaszoltam magamnak a kérdést, hogy valószínű; aha, igen. Ilyen vagyok. Lelkesedő, izgulós, ha számomra nagy, fontos dolgok előtt állok éppen, és ez teljesen jó így, rendben van. Le sem tagadtam. Nem játszottam meg a keménykedőt, megmutattam és kimondtam, hogy én valójában izgatott és igen, boldog vagyok attól, ami épp történik, amin dolgozom tanárom segítségével.

Ez volt az első videóhívásunk (mennyire vágyom magam előtt látni a régimódi katedrákat, el sem tudom mondani), és nagyon izgultam, mert volt egy érzésem, hogy ez amolyan, “na muti ki vagy, hadd lássalak meg picit” típusú beszélgetés lesz. Én pedig – bár írásaim alapján sokan nem gondolnák -, nem szeretek magamról beszélni és nagyon zavarba hoz, ha idegenek előtt az érzéseimről, belső világomról kell mondanom valamit. Írva valamennyivel jobban megy…

Vannak szituk, amikor viszont kell beszélni róluk, amikor nem szabad számítania annak, ha valójában az értő szemek, meglátják sebezhetőségünket is. Megtanultam, hogy van, amikor tudnom kell válaszolni az engem legmélyebben érintő kérdésekre, persze megnézve jól, hogy kinek. Így történt, hogy kimondtam valamit, amiről hosszú ideje nem mondtam ki hangosan semmit, s ami, talán az egyik legfontosabb dolog az életemben.


Kesernyés emlékeim vannak azokról az időkről, amikor dacos voltam, dühös, nem figyeltem, ezért elvesztem felesleges kérdezősködésben, féltem folyton és azzal foglalkoztam, amit nem tudtam kontrollálni. Emlékszem, automatikusan hidegség mögé bújtattam félénkségem, sebezhetőségem vagy épp eljátszottam a keményet, amikor iszonyúan izgultam valami miatt, mert azt hittem az a magabiztos és határozott, és ezt kell mutatni. Ma már nem érdekel mit “kell” mutatni. Felismerem, hogy mikor nem kell uralkodni izgatottságomon, érzéseimen. Nyilván egy munkaügyi tárgyalás a határozottságról, tudásról és a felkészültségről szól, de a tanárommal, ez a beszélgetés rólam, mint diákról szólt, terveimől, céljaimól, történetem egy darabjáról és arról, hogy engedjem a lehető legtisztábban látni tanáromnak; hogy milyen ember vagyok, már amennyire ez lehetseges egy óra alatt.

Tehát őszintén válaszoltam minden kérdésére és elmondtam (talán többször is a kelleténél), hogy mennyire izgultam és milyen fontos nekem az a projekt, amibe épp belekezdtem a segítsége által. Nem szégyelltem magam semmiért, büszkén vállaltam az érzéseim, gondolataim. A beszélgetés végére kellemes érzés járt át. Nyugalom. Biztonságérzet, saját magamban, abban ki vagyok.

Miután elköszöntem tanáromtól, kiültem a teraszomra, még mindig lelkesen, boldogan, azt is konstatálva, hogy végre nem félek megmutatni magam, nem zavar az sem, ha sebezhetőségem is láthatóvá válik, mert ismerem az erejét, tudom, hogy nem gyengeség, használni is képes vagyok, és ez, azt a biztonságot adja, hogy ha olykor félelem is fog el, annak ellenére is képes vagyok már menni előre. Mosolyogtam, hogy eljutottam ide abból a hátrányból, ahonnan azt gondoltam soha nem leszek képes. Végre igazán erősnek éreztem magam, mindennel együtt, igen, az izgulós kislánnyal is bennem, a tudásommal, tapasztalataimmal, egészemben úgy éreztem “kész vagyok, megvagyok, ez az”. Pontosan akkor, amikor mindez megfogalmazódott bennem, ennek az érzésnek a legmélyebb pillanatában; jött egy üzenet.

Valakitől, akivel évek óta nem beszéltem, mégis a szívemben van örökre, s akinek utolsó hozzám intézett szavai között ott volt az is, hogy „még nem vagy kész, nem vagy meg, de megleszel nem hiányzik sok”. Egyszerűen megállt a világ velem amikor megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén. Olyan mélyen felkavaró és megrendítő érzés járt át, ami azóta is szorítja a lelkem.

Nem akarom ragozni, hogy mennyire hiszek vagy nem hiszek a véletlenekben vagy hiszek a sorsszerűségben, és lehet nem is számít miben hiszek, mert valójában az élet történik függetlenül ettől, s így, nem ényeg az sem, hogy csupán egy banális véletlen műve volt hogy pont akkor, abban a pillanatban érkezett az az üzenet, mert igazából az a fontos, ami bennem lejátszódott. Az számított nekem, hogy egyetlen emlékem, amit megőríztem attól az embertől, aki üzent, az volt, amit és ahogyan mondott arról, hogy nem voltam oké akkoriban, nem voltam kész, de bennem a lehetőség, ha teszek magamért és jól döntök, minden rendben lesz. Hatalmas lökést adott az az évekkel ezelőtti baráti és törődő beszélgetés, hogy elinduljak azon az úton, aminek köszönhetem az embert, aki ma vagyok.

I.

Fotó: Daniela Mackova jogtiszta képe a Pixabay -en.

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.