Hogyan szólaljak meg?

Elgondolkodtat időnként – főleg amióta nagyobb közönségnek írok – , hogy hogyan szóljak az olvasókhoz. Mindenkihez kell szólnom, aki olvas? Mit kezdjek azokkal, akik inkább kekeckednének, személyeskednének, szavaimat nem is olvasva, csak a saját napi frusztráltságuktól vezérelve jólmegmondanák? Időről-időre átgondolom, hogy mi a célom azzal, hogy online írok. Miért csinálom. Milyen kommunikációt, érzést szeretnék éltetni a blogom online felületein.

Persze az sosem volt kérdés, hogy önmagamként szerenték írni, reagálni és semmiképp nem álarcok meg modoroskodás mögé bújva előadni valakit, aki nem én vagyok, nem szeretmék valamilyennek tűnni, csak lenni akarok, amilyen vagyok, de mégis mire figyeljek oda? A blogon hogyan szólaljak meg úgy, hogy jó legyen nekem, jó érzéssel töltsön el, mégis pontos legyen, akkor is, ha éppen dühös vagyok, csalódott, zaklatott és nem szép dolgokat kell megfogalmaznom?

Mindig le kell írnom mindent ami átfut az agyamon? Minden véleményem tudatnom kell csak azért, mert online írok?

Az első lépés a kommunikációm fejlődésében az volt, amikor nem szólaltam meg többé feleslegesen. Nem mondtam a véleményem csak azért, mert volt és megtartottam magamnak egy csomó szót, gondolatot. Bevallom nem csak a blogok világában és az online médiában, de vérprofi íróktól is látom ennek hiányát a közösségi platformokon. Valahogy az emberek csak igen kevés százaléka tudja jól kimérni, hogy mennyit engedjenek ki magukból és mikor fogják be. Életem során egy csomó embert megbántottam azzal, hogy így működtem én is, és bár nyilván akaratlanul, de ettől nem jobb érzés.

Az volt a fordulópont, ahol változni akartam és figyelni a szófosásom hogyanjára, amikor egy nagyon szeretett embert megbántottam azzal, hogy arcon röhögtem egy félkész munkájával kapcsolatban, amit megmutatott nekem. Hadoválni kezdtem arról, hogy milyen értelmetlennek vélem, ami le volt írva előttem. Persze nem a munkája volt értelmetlen, csupán én nem tudtam szart sem arról, hogy mit olvasok, egy ostoba zavart fruska voltam akkoriban.

Mélyen szégyellem magam még ma is azért, amit ott akkor és ahogyan mondtam, és hálát adok az égnek meg magamnak, hogy kifejlődtem az akkori állapotomból. Az előző példát csak azért meséltem el, hogy tudassam, nem én vagyok Miss Tökéletes, inkább az a lény vagyok, aki eljutott egy kis figyelemmel és akarattal oda, amiről ez a poszt valójában szól.

A második lépés a jobb kommunikáció felé az volt, amikor megtanultam tehát, hogy fontos a hogyanja annak, ahogy kifejezem magam, írva és beszélve is. Az elmúlt években radikálisan formálódott az, ahogyan a szavaimat használom. Szerintem ez a két évvel ezelőtt kezdődő napokig tartó csendterápiás szeánszoknak is köszönhető, ahogy annak is, hogy felismertem, hogy a mondandómban nem csak én vagyok a fontos és a véleményem nem több, mint egy szubjektív meglátás, ami valójában nekem számít a legjobban.

Sokat segített és segít a mai napig, hogy megtanultam végül, hogy az emberi szenvedések hatalmas része összefügg a beszéddel. A mások által kimondott szavak szenvedést okozhatnak nekünk, a mi szavaink pedig másoknak ugyanilyenképp fájdalmat adhatnak.

Ráadásul szavaink jól jellemeznek minket, kiváló szolgálói lehetnek önelemzésünknek, de mások szavai az ő megismerésüknek is, ezért úgy gondolom fontos, hogyan fogalmazunk, mit adunk át, hogyan beszélünk, kommunikálunk, írunk és miként használjuk fel gondolatainkat szavakba öntve.

Sokszor megtapasztaltam már, hogy az olyan ember, aki könnyelműen ítél, látszatra koncentrálva meghatároz másokat, nyers, csípős és cinikus, gúnyos szavaiban az emberekről, rágalmaz, bánt, kibeszél, feltételez valós tudás nélkül, esetleg bizalmas információként megszerzett magánéleti dolgokat kiad, emberek háta mögött, az velünk is pontosan megteheti ugyanezeket.

Mert aki bántani akar, az bánt. Mindegy milyen eszközt választ erre, a szándéka a lényeg. Egy egyszerű döntés az egész. Bántani akarok, így megteszem és nem, nem akarok, tehát nem teszem meg között.

Aki fájdalmat akar adni az megteszi. Mindegy milyen módot választ, a szándéka a lényeg. Ártani akar. Vannak, akik akár mocskos eszközökkel is, belenyúlva fájó sebeidbe, személyes dolgaidba, szüleid, gyermekeid gyalázása előtt sem megállva, manipulálva egy bármilyen hallgatóságot arra, ami az ő meggyőződése, függetlenül attól, hogy mindaz mennyire helyes vagy sem, mennyire igaz avagy vélekedés és saját negatív érzéseiből fakadó hozzáköltés a valósághoz esetleg kitaláció. Egyszerűen van, akit nem érdekel, akinél nincsenek íratlan szabályok – semmilyen szabály, kivéve, ha róla van szó, mert ott megköveteli, elvárja másoktól azt, amit ő nem ad meg -, oda szúr szavaival direkt, akarattal, ahol bánthat.

Az ilyen közlésforma, az akarattal bántó megnyilvánulás, a direktben kekeckedő kibeszélés az, amiről mindig tudtam, hogy én messziről el fogom kerülni az életemben és a blogon.

Bár nálam természetesen jön, hogy nem nyilvánulok így meg, sajnos látom, hogy sokan pont az online térben engedik szabadjára az állatot, ami bennük dühöng. Mivel a blogom az én felelősségem nem engedem meg követőknek, olvasóknak, sem, hogy terjessze nálam bárki a verbális bántalmazás legapróbb megnyilvánulását. Ilyenkor persze vannak oktondik, akik jönnek azokkal a hangzatos szavakkal, hogy szólásszabadság és cenzúra, megspékelve azzal, hogy szarfej vagyok, mert nekik csak a véleményük a személyeskedő bántásuk, ne érzékenykedjek. Szerencsére azért azt is megválogatom, hogy kiknek a szavai érdekelnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan is csinálom én ezt a blog dolgot.

Úgy látom, hogy a szavak, amelyek bántanak, sértenek vagy árnyékot vethetnek mások jelenére vagy jövőjére, nem jelentenek mást, mint növelni a világon és az emberekben már úgyis túlnyomórészt uralkodó (belső és külső) káoszt. Ha valaki már kora reggel a bántó szavakkal ébred – adva vagy kapva -, ez, az egész napját meghatározza majd. Akkor is így van, ha azt mondjuk és zsigeri szinten akarjuk, hogy minket aztán nem érdekel ki mit mond. De nem csak a fogadó fél szenved a rossz megszólalásoktól, a kimondó is. Persze ez csak keveseket érdekel, hisz úgy vagyunk vele “egye meg amit főzött”.

Engem sem érdekel legtöbbször, nincs alibi a mások direkt bántására, de azért jó tudni, hogy a szavakkal bántó emberek egy spirálban élnek. Saját maguk által alkotott, dühükből, gyűlöletükből, esetleges fel nem dolgozott rossz élményeik után maradt keserűségből épített spirál otthonukban léteznek és onnan látják a világot, az emberket és mindent ebből a negatív spirálból kiindulva ítélnek meg. Ma téged bántanak, holnap mást, holnapután lehet valakit, akit szeretsz. A szóbeli bántalamzók nem fognak megállni attól, ha háborúba kezdesz velük és mondjuk visszabántasz szavaidban és te is a megalázás, földbe tiporni próbálás útjára tévedsz saját sértettségedben elveszve vagy éppen mert nem látsz a pipától. A visszabántó reakció érthető, emberi, de sok értelmét én nem látom. Csak élteti a káoszt.

A szavakkal bántás pont olyan káros és ugyanúgy hatalmas lelki sérüléseket okoz, amiket hurcolunk életünkben traumaként, mint bármely bántalmazást. A szóbeli bántalmazás formálja a bántalmazott ember személyiségét. Sokszor sajnos ő maga is bántalamzóvá válhat vagy/és különböző pszichés és viselkedésbeli problémák áldozatává.

Azt gondolom a mód, ahogy megszólalunk, a beszéd, a szavak amiket használunk és ahogyan használjuk őket igenis megmutatja, hogy kik vagyunk. Nemtetszésünket bántás, személyeskedés és direkt kegyetlenkedés nélkül is kifejezhetjük. Szavaink érzéseket kreálnak az emberekben, energiájuk van. Az emberi fejlettség, az alap intelligencia része az is szerintem, hogy törekszünk a helyes beszédre, arra, hogy szavaink ne a bántás bugyrait erősítsék, hanem csökkentsék az olykor mindent ellepő gyűlölködés mocsarát, azt a káoszt, ami olyan rondává teszi az emberiséget. Talán erőfeszítésnek tűnhet ez néhány embernek, mert egy jó bazdmeganénikédteidiótaseggfej, sokkal felszabadítóbb ötletnek tűnhet, sőt biztosan vannak akiknek a fájdalmat okozó bosszú is kecsegtető, elégtételnek hitt, de nem mindig megoldás és csak pillanatnyi felüdülést jelenthet bármilyen bántóval szemben.

Nem tudom ki hogy van ezzel, de én utálok fájdalmat adni, bántani, és bár lehetetlen kikerülni az életben, hogy megbántsunk másokat esetleg fájdalmat okozzunk olykor, de akarattal, szándékkal nem teszem. Ez az egyik legtermészetesebb és legegyszerűbb dolog az életben szerintem. Egyszerűen úgy dönt az ember, hogy nem árt. Ez pont olyan, hogy úgy dönt a gyűlöletet választja valaki vagy a szeretetet.

Nem, ez nem önfényezés, meg ‘hű, nézd, csodáld, hogy én bezzeg milyen jó fej vagyok’ – ozás. Nem helyezem magam mások fölé, és nem állítom, hogy mindig jól döntök a kommunikációmban, csak azt, hogy törekszem rá, ahogy arra is, hogy szavaim értéket adjanak, jót és ne káoszt kreáljanak.

A csend kiváló megoldás lehet, ha mondjuk az igazamat vagy a véleményemet nem szeretném közölni – ráadásul tudom, hogy utóbbi nem is mindig számít – és akkor is, amikor a francba szeretnék valakit elküldeni. Persze van, amikor megteszem, amikor visszaszólok erősebben, de nagyon megválogatom kit, mikor, miért és főleg hogyan küldök el abba a kecsegtető francba éppen. Nem álszenteskedem, használok én is csúnya szavakat, le is írom őket, de azt gondolom, hogy megválogatom a mikorhogyanmiért részt és csínján bánok velük. Próbálok mindig odafigyelni, hogyan adom át a mondanivalómat a blogomon és eleve az online térben is.

Azt gondolom, mint nyilvánosság előtt író ember, ez a figyelem az én felelősségem. Persze nem vagyok tévedhetetlen, én is hibázom, van, hogy túl vagy épp alábecsülöm a közönségem, a saját képességeim arra, ahogyan kifejezem magam, vagy épp a szövegemre várható érzelmi rekaciókat nem látom előre, közben pedig én is vagyok vérmes, nekem is van rossz napom, de úgy látom, hogy nem tartom olyan rosszul a kezemben a saját kommunikációm feletti hatalmamat. Végezetül pedig ami fontos, hogy ez a figyelem nem megfelelés miatti görcsös próbálkozás, nem is erőltetett, nem esik nehezemre, csak jön, magától, mert egy általános más emberekkel szembeni alap tiszteletből fakadó természetes reakció. Ha pedig a velem szemben állót nem tudom tisztelni valamiért, még mindig ott vagyok én, akit igen, s, aki miatt ez a figyelem a részem.

Te hogy vagy ezzel? Úgy beszélsz, írsz kommentet, úgy fogalamzod meg a mondandód másokhoz, ahogy szeretnéd, hogy veled szemben tegyék ezt?

Szeretettel:

Ildikó

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.