Kérdések hatalma

Hogy mi a fontossága annak, ha kérdéseket tesz fel az ember? Ha a helyes kérdéseket teszi fel? De miért fontosabb mindennél, ha ezekre a kérdésekre őszinte, tiszta, szinte reflexszerű azonnali válaszokat adjunk, megfontoltság, átgondolás, túlgondolás nélkül? Elmesélem.


Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy életem felét azzal fogom eltölteni, hogy elnyomjam, hogy megszabaduljak pont attól a valamitől, ami oly sok emberből hiányzik. Meggyőződése volt, hogy minden erőmet arra pazarolom majd, hogy egy általam elképzelt, és idealizált, ént hozzak létre. Valakit, akit jobb embernek hiszek, valakit akiben végül megölöm a hevességet, lelkesedést, belülről fakadó vidámságot, amit ő olyan elbűvölőnek tartott.


Azt mondta olyan valaki leszek, akiben végül csalódni fogok.


Azt is feltételezte, hogy az elvesztegetett tehetségek sora lesz az egyetlen, amibe majd beállok, mert nem fogadom el, hogy ki vagyok, és ezért nem ismerem magam, nem nézek szembe azzal, aki lehetnék és így nem tudok hinni magamban, miközben azt elhiszem könnyedén, hogy nem vagyok elég, anélkül, hogy megnézném, valóban úgy van vagy csak kényelmesebb az önsajnálat, önlehúzás, mint a cselekvés, meg a kemény meló önmagunkkal. Szavai jobban marták a belsőmet, mint bármi más egész életemben

Fájt, ahogy csak a kellemetlen igazság tud.


Majdnem húsz év telt el azóta. Hosszabb ideig, mint azt szeretem bevallani magamnak, dacoltam ennek az embenek a ma is tisztán hallható hangjával, de már jó ideje tudom, miért nem mentem vissza hozzá, és tanultam meg azt, amit meg akart tanítani nekem akkor. Nincs képem másokat hibáztatni saját tetteimért vagy éppen tétlenségemért, mert a problémám, mindig is ott volt a szemem előtt, a tükörben, amibe minden reggel belenéztem. A hozzáállásom, az egóm, a kételkedéseim, a hitetlenségem, a lustaságom, a gyávaságom. Én, aki képes vagyok hinni más emberekben, és akarom felemelni őket, a legmélyebb pöcegödörből is, mert elhiszem, hogy nincsen elveszett lélek, pont a sajátomat vesztegettem el, hosszú éveken keresztül és ha megjegyezhetem; igen kegyetlenül.


Aztán körülbelül öt éve jött a pillanat, amikor minden megváltozott. Ez volt az én fordulopontom. Egy számomra nagyon fontos ember, azt mondta, látja, hogy valahol az elmúlt években meghalt bennem valami, mintha elvesztettem volna valamit, anyámon kívül is. Életem káoszba torkollásának közepén, megállított és megkérdezte tőlem, hogy mitől vadultam úgy meg, mitől fordult ki a világom, mi az, ami a legjobban hiányzik a mostból nekem. Azt feleltem hirtelen, mindennemű gondolkodás nélkül, hogy önmagam.


Ez rosszabb volt, mint az a sok évvel ezelőtti hang. Ez nem a hiúságomat dühítettte, hanem a lelkemnek fájt. Valódi lüktető fájdalommal, olyannal amitől nem sírsz, csak némán cipeled, mert nem kifejezhető, nem éreztethető, nem adható ki. Van. Az emberben él. Eleven és nem hagy helyet másnak.


Itt lett vége annak, ami addig voltam. Egészen eddig a pontig, annak az évekkel ezelőtti hangnak igaza volt. Ma viszont már tudatosan dolgozom azon, hogy soha többé ne legyen!


Végül úgy tűnik, nem anyám halála, nem a gyász, nem a bűntudat, nem az önrombolás, nem mások szeretete, nem a buddhista tanítók érték el nálam azt, hogy az a bizonyos klikk megtörténjen. Még csak nem is én, a nyíladozó önszeretetemmel egy tükör előtt állva, hanem az, hogy valaki feltette nekem a helyes kérdést és én mertem őszintén válaszolni neki. Ez volt az a klikk, az a pillanat, az egyetlen fontos pont, ami megváltoztatott sok dolgot bennem. Ez indított el azon az úton, amit írásaimban itt és a Facebookon megannyian figyelemmel kísértek.

A kérdések olykor lehetnek kényelmetlenek, pofátlanok és feleslegesek, erről többször írtam már, de vannak azok a kérdések, amelyek talán kérdezőjük miatt is, azért fontosak, mert felnyitnak bennünk olyan dolgokat, amelyeket nem szabad elnyomni, eldugni lelkünk mélyére. Aztán ott vannak, az életünkben visszatérő kérdések, amik mindig ugyanazok lényegükben, ezek azok a dolgok, amikkel dolgunk van, amikről úgy hiszem, elrendeltetettek. Sőt, hiszem, hogy az életünkben tökéletes időzítéssel érkező fontos kérdésekre a válaszaink – amiket mindig tudunk, mert mélyen bennünk vannak, maximum csak hazudunk magunknak róluk -, azok, amelyek sorsszerűen változtathatják meg életünket.

Szeretettel:

Ildikó

Fotó: Heiko Stein képe a Pixabay -en.

2 gondolat “Kérdések hatalma” bejegyzéshez

  1. “Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.” Esterházy Péter
    “Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést
    sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is
    lehet válaszolni azt” Wittgenstein

    Kedvelés

    1. Nem mindig kell vagy a jó a kérdéseken való elgondolkodás. Főleg, mert elvezetheti az ösztönös, belső válaszukat valami irányába ami már befolyásolt több mindennel. Sokszor nem azzal amit valójában érzünk, gondolunk, hanem azzal, amit hiszünk, hogy éreznünk, gondolnunk kell, elvarasokkal, hiedelmekkel és velekedesekkel meg megfelelesi vágyakkal lesz fűszerezett.

      Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.