La mia dolce vita – Életem Olaszországban most

Mindig magamnak való ember voltam, mindig is szerettem az egyedüllétet, már kisgyermek koromban is többször eltávolodtam a gyerekektől, magamban játszottam. Aztán tiniként lázadni kezdtem, nem csak a világ ellen, de önmagam ellen is. Nem akartam olyan lenni amilyen vagyok, egészen úgy harmincas éveim elejéig tartott mindez.

Nem vagyok nagy társaságba járó ember és ma már nem is teszek úgy mintha ez nem így lenne. A sűrű programok, a tömeges rendezvények engem kiűrítenek sokszor és bár elmegyek egy-egy koncertre, eseményre, utána igénylem azt, hogy magamban legyek egy ideig. Jobban szeretek kevesebb emberrel lenni együtt, sőt sokszor jobban szeretek teljesen egyedül lenni, mint bárkivel. Szeretteimmel viccelődünk ezen, konkrétan nagyon jókat röhögünk az öniróniámon, ahogy megközelítem ezt a sokaknak furcsa tulajdonságomat és a párom poénjain, amikor kifigurázza közös életét egy “remete lélekkel”.

Hetekig is jól elvagyok magamaban, engem nem zavar ha egyedül alszom, de bevallom ez bizonyára azért van így, mert párkapcsolatban élek, és megvan mindenem, amit a szerelem adhat az embernek, még az is, hogy tiszteletben van tartva, ha nekem egyedülidő kell. (Ráadásul szerencsémre olyan emberbe szerettem bele, aki munkája miatt sokat utazik, így van, hogy egy-egy éjszakára másik városban alszik, én pedig itthon egyedül a kutyámmal, gyeryákkal, könyveimmel, a csendemmel, magammal.)

De most karantén idején megváltozott minden! Na nem az, hogy szeretek egyedül lenni, az még mindig áll, jobban, mint valaha, de nincs egyedülidő. Zéró. Nuku. Nyet.

Szombaton átsuhant az agyamon, hogy kizárom az erkélyre a párom, amikor utánam jött, hogy kérdezzen valamit, aznap vagy harmincadszorra, és még csak reggel tíz volt, a kávémat sem ittam még meg, de végül inkább palacsintát sütöttem neki. Negyvenhetet. Persze megkérdezte, hogy azért etetem-e folyton, hogy csendben legyen?

Én sokszor morgok, ő legtöbbször kiröhög. Persze elnevetem magam ezen mindig. Azt mondja vicces vagyok, mert miközben puffogok, hogy “nem látod szívem, hogy most nem érek rá” , olyan udvariasan teszem, óvatosan, finoman és csak azt látni a szemeben, hogy mennyire szeretem és valójában – meg amúgy is -, nem is haragszom rá semmiért sem szinte soha sem. Vagy legalábbis nem tovább néhány percnél.

Igaza van. Meg ugye nem csak ezért nem hajítottam ki az erkélyről, valójában nem is bírnám el a most már közel kilencven kilójával.

Tehát kb így telnek a napjaim mostanában. Én próbálom megoldani, hogy a lakás hét darab helységéből valahol egyedüllétbe meneküljek, ő meg félóránként ellenőrzi, hogy jól vagyok-e, miközben már vigyorogva közelít.

Valamelyik nap felvette a sisakot meg a bokszkesztyűt mielőtt este behozott nekem egy pohár bort a sokak által ismert ‘dolgozószobába’, ahol épp tanulmányaimba mélyedtem, és teljes lázban kutakodtam online meg a jegyzeteimben, mert baromira nem értettem egyet Fraud egyik állításával és úgy döntöttem, hogy mivel ráérek, vitakoznék vele egyet a fejemben. Természetesen amikor megláttam az ajtóban őt, mindent elfelejtettem, meredt szemekkel bámultam rá, hogy ezt most komolyan gondolta vagy mi van vele. Persze tudatta, hogy pár órával korábbi tekintetem ösztönözte önvédelemre, amikor is csak annyit akart kérdezni tőlem, hogy kérek-e inni, teát, bármit a nagy munkában a földön ülve.

Nem tudnék másmilyen emberrel együtt élni. Kell, hogy kizökkentsen, meghökkentsen, hogy elérje, hogy szóhoz se jussak, csak nézzek, hogy ‘most mi vaaan?‘ Kell, hogy automatikusan azt mutassa, hogyan ne vegyem magam olyan komolyan, kell, hogy halálra röhögjem magam vele, hogy rávezessen hogyan ne féljek a boldog percektől, és kell, hogy figyeljen rám úgy is, hogy én azt nem veszem mindig észre.

Mint tegnap, amikor az erkélyünkre nyíló ajtóban álltam. Könnyes volt a szemem. Amikor mögém állt, és átölelt hátulról, nem szólt semmit sem. Visszajött a feketerigó család láttad? – kérdeztem tőle, de pontosan tudta, hogy nem az idén is itt fészkelő De Niro-nak és Streep-nek nevezett páros hatott meg. Ismeri a könnyeim, a gondolataim, sokszor annyira mélyen, hogy ez néha elrettent. Tudom, hogy sebezhetőségem nála jó kezekben van, hogy nincs mitől félnem, és tisztában vagyok azzal, hogy mekkora szerencse az, hogy vannak olyan emberek, mint ő, aki nem fél látni a másik embert annak ami, és nem fél láttatni magát ugyanolyan mélyen, nem menekül el, ha saját sebezhetőségét, megnyílását nehezen bírja el. Ő tanított meg erre. Hogy ne meneküljek.

Meg arra, hogy merjek sírni, merjem kimondani, merjek előlépni, és csak legyek én. Merjem vállalni, megosztani, megmutatni a sebezhetőségem, érzékenységem, lényem, és közben merjem megszabni, és vállalni a határaimat a saját érdekemben. De legfőképpen azt tanította meg, hogy merjek örülni. Tisztán csak örömöt érezni, és nem félni a következő percben, hogy valami beüthet.

Mennyien vagyunk így ezzel ugye?

Hatalmas boldogságaink pillanataiban ott van a háttérben valahol, a tudatunk mélyén vagy azalatt, hogy ez nem lehet, túl hihetetlen, most biztos valami rossz dolog történik majd velem. Tegye mindenki a kezét a szívére. Hányan éreztétek már, hogy nem mertek örülni, önfeledten boldogságot érezni? Csak azt érezni?

Iszonyú boldog voltam február elején. Nyugalom volt bennem, öröm, béke, lelkesedés, hit, remény, és akkora szeretet vett körbe, amiről sokáig álmodni sem mertem. Mármint arról, hogy én ezt megérdemlem. Aztán bumm! Álltam az ablakban bő egy hónap elteltével – kényszerkaranténban – és De Niró rigónk fészekigazító fürgeségét bámulva folytak a könnyeim.

Ő pedig ölelt. Nem, nem is, inkább tartott. Megtartott engem, hogy ne zuhanjak le. Milyen jó, hogy nem zártam ki az erkélyre korábban, ugye?

Azt mondta minden rendben lesz ne féljek. Minden jó lesz. Hadakoztam volna, hogy de én nem félek ettől a hülye járványtól, mindegy, hogy rizikófaktoros vagyok, meg, hogy ez a karantén helyzet sem készít ki annyira, mint az normális lenne, de közbevágott, hogy tudja, majd lentebbre csúsztatta az ölelését és a hasamra tette a kezeit. Ahogy a hátam mögött állt, az volt bennem, hogy az egész világ nem számít, semmi, az sem ha megszűnünk létezni, mert ezt érezhettem. Ezt amink van.

És tessék. Máris kizökkentett. A fejéhez is vágtam, hogy itt már önsajnálni sem lehet? Persze már mosolyogva, másképp vele nem megy.

Aztán kimentünk az erkélyre, lapítva, nehogy De Niro megijedjen, a kutya utánunk kullogot, mi kieszabadítottuk a zászlót, amit a szél a muskátlik közé akasztott be, hadd lobogjon szabadon, aztán csak a virágainkat babráltuk, ahogy mindig szoktuk, normális időkben. A szomszéd házban valamelyik erkélyen zenélni kezdtek, az alattunk lakó pár kérdezte felfelé bámulva, hogy aperitivózunk-e egyet, mi pedig mondtuk rögtön, hogy hát persze! Kinyítottunk egy bort, olivát és bruschettát csináltunk gyorsan, közösen, aztán mentünk vissza ki a zenélő erkélyvilág jelenébe, beszélgetni alattunk és mellettünk lakókkak, nevetni, összetartani még ha keserédes kényszerűség szülte is ezt a valamit, kapaszkodóként talán, hogy higgyük el amit más napokon nem.

Este, valamivel később, pálcikát húzva sorsoltuk ki, hogy melyikünk megy közértbe másnap reggel. Természetesen én nyertem, ő pedig úgy csinált, mint aki duzzogna ezen, majd közösen nekiálltunk megteríteni, hogy a már délután megfőzött vacsoránkat elfogyasszuk kettesben. Miután elmosogattunk és elpakoltunk, felírtuk a táblára a konyhába, a mi kis üzenőfalunkra, hogy harmincadik nap. Csupa nagybetűvel.

Egy hónapja élünk így. Összezárva. Szeretetben.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.