Így emlékezz vissza a múltra úgy, hogy ne törjön össze újra

Kérdezhetnéd, hogy mi a fészkelő kiscsibéért akarna bárki is visszaemlékezni bármire, ami olyan rossz, hogy esetleg összetörhetné újra. Esetemben például azért, hogy írjak róla, hogy inspiráljon, ihletet adjon egy témában, vagy, hogy pontosan elmeséljem, mit adott, mit vett el, és ezáltal a leírt dolgok által, adjak valamit, némi útravalót, segítséget másoknak is.

Író, olvasó emberként sokszor észrevettem már, hogy sokan hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat fájdalmunkkal, amikor beszélünk magunkról, azok kapcsán. Ez önmagában nem is igazán rossz dolog, hisz szinte mindenkinek van egy tragikusabb története, vagy több, a gond az amikor mi magunk válunk azzá. Mert ugye, aminek gondoljuk magunkat, azok vagyunk vagy azokká válunk. Na de ki akar egy tragikus történet lenni?

Sokan megosztják életük rosszabb, tragikusabb töténeteit, elmesélik, betegségüket, gyászukat, válásukat, bántalamzásukat, gyermekkori traumáikat az írott világ birodalmában és legtöbben – sőt megkockáztatom mindenki, aki profi és/vagy magát komolyan veszi – azzal a céllal, hogy tapasztalata megosztása által segítsen azoknak, akik pont ott járnak, ahol ő akkor, vagy jártak ott, de megosztani, kimondani, megfogalmazni maguknak sem tudták. Ilyen dolgokról írni nem csupán önkifejezés, nem csupán önmagunk hallatatása, nem “szereplés” hanem színtiszta adás. Szavakon keresztül megosztása valaminek, ami az olvasóval azt érezteti, hogy nincs egyedül, valaki más is járt ott. Egyfajta megfogom a kezed érzést adhat az olvasónak többek között.

Mindannyian voltunk már a napsütötte magaslatokban és zuhantunk aztán a mélybe, láttuk az élet ragyogó és árnyékosabb oldalait is és feküdtünk arccal a földön mozdulatlanul úgy, hogy minden levegővétel fájt. Ez pontosan tudom, tisztában vagyok azal is, hogy nem csak én tapasztaltam meg azokat amiket, max másképp éltem meg és másképp vagyok képes átadni mindezt szavaimban. Azért kezdtem el nem kitalált, meg közéleti, de saját történeteket is (!) mesélni azt hiszem, mert találkoztam olyanokkal akik épp abban a cipőben jártak, mint én anno, és láttam mennyire egyedül érzik magukat félelmeikkel, kétségeikkel, érzéseikkel, önmaguk rossz dolgaival, tragédiáival és milyen pozitív hatással volt rájuk, amikor beszélgettek velem. Ez perszr rémisztő is, hisz felelősséggel tartozom azért, hogy mit és hogyan adok át az épp érzékenyebb pillanatokat megélőknek de elmondtam, megmutattam nekik, hogy hol jártam, hogy én is voltam hasonló helyeken, és látták hol tartok épp. Sokan, akik olvassák írásaim, később elmondják nekem, hogy nem gondolták volna, hogy mennyi nem éppen jó dolgot rejtegetett a múltam és mennyi mindent kellett feldolgoznom vagy kell épp még most is, a jelenemben. Én ezt már nem súlynak élem meg, ami lehúz, hanem útravalónak, ami ad, ami mindig kéznél van, mint egy világjáró hátizsákja, amiben ott a túlélőcsomag.

Bármilyen furcsa ezt éreznem és leírnom, de minden rossz, ami ért, minden nehézség, amit megtapasztaltam, ma már kincs az életemben, amikből megtanultam mindazt, amit ma felhasználhatok egy jobb élethez és túllépve magamon, ezekkel a kincsekkel együtt másoknak is jobban és jobbat, okosabban adhatok, amikor szükséges.

Nagyon sok emberrel beszélgetek ma már hivatásból is, mások történetét hallgatom – nem csak leírom az enyémet – , és közben elkezdtem azon gondolkodni és arra is figyelni, hogy hol van az a határ, ahol beszélünk tragédiáinkról, traumáinkról és ahol elmerülünk bennük, esetleg fulladozunk tőlük. Sajnos vannak, akik nem távolról és megfigyelőként beszélik el és ki dolgaikat, nem tudják még hogyan is kellene, lehetne, hanem megélve, megmártózva mélyen benne és egyesülve azzal, és csak azzal a dologgal határozzák meg magukat. Eggyé válnak fajdalmukkal. Ezt nagyon furcsa látni másokon és persze belső kérdésekre is késztetett. Első blikkre, az jutott eszembe, hogy basszus én is ilyen lennék, most akkor rám az olvasóim úgy gondolnak, hogy a “rákos anyját gyászoló lány”? Ma már nem bizonytalanít el, hogy nyilván vannak, akik így gondolnak rám, de csak azért, mert biztosan tudom, hogy nem azonosítom magam ezzel a traumával sem. Egy eseménye az életemnek, amit egész lelkemmel legszívesebben elkerültem volna, de az ember a saját életét és annak eseményeit nem kerülheti ki. Sokszor leírtam már, de sosem elégszer, az élet nem áll meg. És itt, eszembe jutnak azok, akik a traumájukban, rossz dolgaikban fürdőznek szüntelen.

Amikor egyesülnek azzal, ami a legjobban fáj nekik, az élet számukra megáll. Abban az egyetlen pillanatban amikor újra érzik azt a fájdalamat, minden ugyanolyan, mint akkor volt. Kimerevedett.

Ezt egy fiát gyászoló nőn nagyon sokszor láttam, tapasztaltam. Nem tudta elengedni traumáját, eggyé nőtt vele, és mivel anya volt, nem tudtam ezért hibáztatni vagy sajnálkozva leokézni a dolgot, csupán alázattal megérteni és elfogadni voltam képes, hogy ez ilyen. Gyermekünket eltemetni a legkegyetlenebb dolgok egyike. Bárki gyermekét, mindegy ki szülte… Ha nem tud egy asszony elszakadni ettől a fájdalmától, és nem akar tovább élni, csak néha belepislant a jelenbe, de nem érdekli igazán, én azt nem ítélhetem el.

Elmesélni a sztorinkat nem mindig mulatságos, sokszor fájdalmat találunk ott ahová visszamegyünk szavainkkal, harag lesz rajtunk úrrá újra és újra, hozzánk ragad a múlt, amikor felidézzük és nem tudunk szabadulni tőle, ez pedig rémisztő lehet és pont ezért sokan nem vállalkoznak erre. Nem mondják el a történetüket, ha pedig olyan az állapotuk, nem keresnek fel pszichológust, terapeutát sem, mert úgy érzik, amit ott ki kellene mondani egy idegennek – valójában önmagunknak -, ahhoz nem elég bátrak, az összetörheti őket. Ez a félelem, a nem vagyok elég bátor érzése pedig lebénítja az embert, és belé fojtja mindazt, amit kimondani kellene.

De a múltba utazást, az emlékezést lehet úgy is, hogy ne fájjon, ne okozzon mást csak gyógyulást, károk helyett. Lehet úgy is, hogy “Helló, ez történt velem, túléltem, méghozzá így, remélem hasznos lesz valakinek rajtam kívül is!” Visszaemlékezni, nem egyenlő a múltban éléssel, a múltban ragadással, visszaemlékezni sokszor olyan dolgokat adhat, ami megmenti az életünket.

Tudjátok én mindig mélyen éreztem, megéltem minden nyamvadt nano pillanatot, millió százalékkal szerettem vagy sehogy, mindent akartam vagy semmit, ezer fokon égtem, vagy nem, halálosan fájtam vagy nem érintett meg a dolog kicsit sem. Szentimentális vagyok és ragaszkodó. Lelkesen örülő és vigyori izgulós kislányként várom, a legkisebb dolgokat is. Nagyon tudok örülni és nagyon tudok sírni. Ezeket a nagyon dolgaimat, a szélsőségeimet megtanította velem kezelni az, hogy volt idő, amikor elvesztettem őket. Kiszaladtak belőlem, a lelkem nem élt bennem, és ez akkor volt, amikor egyesítettem én saját magamat a traumáimmal, a gyászommal, a fájdalommal, ami bennem volt. Ekkortájt nem szerettem, nem ragaszkodtam, hanem kapaszkodtam, függtem, nem örültem, nem voltam lelkes, és a könnyeim is szégyelltem.

Hiányoztam magamnak ezekben az időkben. Hideg voltam és távoli. Pedig még ha olykor visszahuzodó is vagyok a hidegség nem a személyiségem része. Csak bebújtattam mögé az összetört szívemet.

Idő kellett, hogy mindezt megértsem. Ma már a rossz emlékeimről, a traumáimról nyíltan tudok beszélni. Persze van, ami megrendít és meg is fog, amíg élek, ilyen amkor anyám kicsiny testére gondolok az utolsó hetekben, ahogy látom magam előtt, és ahogy emlékszem élettelen kezére, de már nem tudok elmerülni a régi fájdalmaimban úgy, mint amikor akkor tettem amikor még ragaszkodtam hozzájuk, egyesültem velük és nem engedtem el őket. Az emlékeim ma képeket őríznek, mosolyokról, összenézésekről, illatokról, ölelésekről, könnyekről is igen, azokról a boldogabb félékről, amikre emlékezni érdemes. Már nem dédelgetem fájdalmaim magamban, azt, amikor nem engem választottak, nem engem szerettek, amikor bántottak, megaláztak, hazudtak, bántalmaztak, elhagytak, amikor én voltam hazug, méltatlan vagy amikor az élet megesett, és betegséget, szenvedést, gyászt jelentett.

Szavak és mondatok égtek az emlékezetemben, az, hogy milyen érzést keltettek bennem, amikor mondta, mesélte, fel tudom idézni a pillanatok zenéjét, hogy mire táncoltunk először vele, hogy milyen hangja volt a karácsonyi csomag letépésének, hogy az örömujjongása és nyakamba ugrása mit jelentett. Tele van a fejem és a lelkem vastag könyvekkel, amikben ott van minden amit az eddigi életem jelentett, bármikor ki tudom őket nyitni, de már becsukni sem feledem el egyiket sem. Elengedtem mindent, ami nem a jelen, de élesen emlékszem, mégis távolról szemlélve, figyelve (olykor túl sok)mindenre, mintha én vágtam volna össze, én tettem volna össze megannyi filmkockát, hogy mozgókép legyen, de mindezt kiszállva, elvonatkoztatva teszem, nem abban élve amire emlékezem, amit magamban olvasok éppen.

Ez hatalmas segítség, ha valaki történeteket mesél, ír ugye. De óriási segítség abban is, hogy előre lépj életedben. Mármint az elengedése a múltadnak, ugye figyelsz? Ez az egyetlen mód. El kell engedni mindent. Ha régi barátok lelépnek, fűzz új barátságokat, ha megaláznak, aljasul hátbatámadnak, dühöngj persze, fájj, bosszuld meg ha azt érzed, hogy neked az az út kell, de gyorsan tedd, jól gondold meg, nézz mélyen befelé magadba, latolgasd milyen ember is akarsz lenni, jó lesz-e neked a bosszúálló szerepe, ne ítélkezz magad felett, tedd, amit erzel, hogy kell, majd engedd el a múltat a fenébe! Ha a szerelmed lelépett egy másik emberrel, köszönj el tőle, örülj a jónak amit megéltetek, és engedd el őt magadban, ne keseregj. Gyógyítsd meg az összetört szíved, adj neki időt, de ne várj sokáig, merj, menj, lépj, bele az életbe és soha ne csukd be a szíved arra, hogy újra szerethess!

Engedj el mindent, ami elfedi a lelkesedésre való képességed, ami elveszi az örömöt ami benned is ott van, pont úgy mint mindnekiben. Ne gondold, hogy most csillámporos szörpöt szopogatok éppen, mert nem, pontosan tudom, hogy elengedni a világ egyik legnehezebb dolga, ha érzelmekről, elképzelésekről, berögződésekről van szó, de azt is tudom, hogy nem lehetetlen. Ez az egyetlen út, hogy túlélje az ember a rossz dolgokat, a tragédiákat, és felhasználhassa mindazt amit tapasztalt, egy jobb életre.

Kezd azzal, hogy azt mondod magadnak, “ez vagyok én és ez leszek örökre, a milyen ember, a jólét, a boldogság pedig rajtam áll, nem az emlékeimen, azon, hogy mi történt velem.” Ami történt veled, bármi is legyen az, az nem te vagy, te az vagy, aki reagál, szembenéz, feldolgoz, és elenged. Te az vagy, aki majd egyszer tanulságként elmondja gyermekeinek (vagy épp egy olvasóközönségnek), barátainak, bárkinek, hogy te is voltál hülye vagy áldozat vagy összetört stb.

Sosem leszünk sebezhetetlenek a múltunkkal kapcsolatban sem, de, ha nyitottan és racionálisan szemléljük legalább mi magunk, nem önigazolva, mentegetőzve vagy épp hamisan, akkor bámilyen rossz is történt a múltban, azon kívül, hogy az ott marad, minket tanít, ha pedig megosztjuk másokkal, akkor pedig még ad is. Vissza a világnak, az embereknek. A fájdalom amit megéltünk soha sem felesleges, nem valami amiért és amire haragudnunk kell, persze, ha bántalamztak minket a harag mindig érthető, de hosszútávon semmit nem ad. Csak még több fájdalmat a lelkedben. Ha valóban és igazán nem akarsz abban a világban élni, ahol a fájdalmas emlékek megállítanak a jelenben történő események megélésében, akkor ne ragaszkodj olyan szorosan a rossz emlékekhez, engedd el őket vagy legalább zárd be őket egy könyvbe a szívedben, amit akkor nyitsz csak ki, amikor másoknak és magadnak adhatsz ezzel.

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Egy gondolat “Így emlékezz vissza a múltra úgy, hogy ne törjön össze újra” bejegyzéshez

  1. Szia Ildikó
    Nagyon igazat írtál mert nálam is hiányzott a túlélőcsomag, de sikerült kihúzni magamat a gödörből.
    Egyszerű módját választottam, kiírtam magamból.

    Menekülés

    Egy pillanatkép, ami megragadt bennem,
    megálltam, hogy a múltam utolérjen.
    Azt hittem jó lesz, ha elmenekülök,
    ha elhagyom, leteszem a múltam emlékét.
    A menekülés egy fegyver a gyáva embereknek,
    azt hiszik elmúlik, amit nem fejeztek még be.
    Volt olyan nap, amely nem adott következőt,
    minden könyörgésem szófoszlánnyá hullott.
    Most már jól tudom, hogy jól döntöttem még is,
    hisz elbírom a terhet mert napról napra könnyebb.
    Nj

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.