17 kérdés amire jó tudni a választ 40 éves korodra

Most, hogy elmúltam negyven, hirtelen megvilágosodtam, kezemben a bölcsek köve meg a világ összes tapasztalata, jobban tudom, sőt lehet gurunak állok… Megijedtél, mi? Nyilván nem igaz a fenti mondat, csak pöckölgetem, azokat, akik ilyen módon nyilvánulnak meg.

Nem kedvelem különösebben amikor mi online firkálgató bloggerfélék megmondjuk a jónépnek, hogy x idős korában mit illik meg mit kellene magáénak tudnia egy embernek. Szerintem mindenki maximum csak azt tudhatja, hogy ő mit vár el magától, hogy mire negyven lesz, mik azok a dolgok amiket tisztán akar, kérdések és kétségek nélkül kellő önismerettel.

Egy csomó mindent nem tudok. Bölcsnek sem érzem magamat. Tisztában vagyok azzal, hogy sok dolgot tapasztaltam, sőt azzal is, hogy néha úgy tűnik egyeseknek, mintha okítanám a népet, amikor rámutatok valamire, vagy felszóllalok dolgok mellett, esetleg ritkábban ellen (miközben tudom, hogy valami mellett küzdeni sokkal célravezetőbb, mint valami ellen, de ugye van, hogy valami más nyer az ész felett). De nem tutimegmondó vagyok, abszolút azt gondolom, hogy nincs tuti, és ha van is esetleg, én nem tudhatom azt. Csak azt adom át, hogy én mit tapasztaltam, milyen érzések szövik át a lényem, mi, mit okozott bennem, mit (hogyan) látok. Van, akinek ez segít a visszajelzések alapján, remélem most sem lesz másként.

1. Milyen belső csatákat vívok? Nehezeket. Terapeutám szerint kegyetleneket is. Meglátni őket, kimondani, ízlelni a szavak jelentését, szembenézni velük, borzasztó nehéz volt, nagyon sok esetben. A belső csatáim többségéről racionálisan tudom, hogy nem kellene, nincs értelme, és a gyermekkori traumáim, a ‘nem vagy elég’,nem szeretlek’, ‘nem akarlak’ hosszú évekig bőrőm alá ragadt érzésnek emléke miatt léteznek bennem. Még ha haloványan is és nem is mindig törnek elő, léteznek. Nem hazudhatok erről sem magamnak, sem pedig a világnak körülöttem egy olyan viselkedéssel, ami álarcok mögötti életre kényszeríthet. Legyőzése mindannak aminek legyőzve kell lennie, mindig adott alkalomkor, napi szinten történik. Ha sikerül. Mert nem mindig jön össze. Nem minden nap egyforma. De tudom mi miért él bennem vívódásként, ismerem a miérteket és a küzdelmeim, ez pedig, szerintem elengedhetetlen minden ember számára az önmagával élt kapcsolatában, ami a legfontosabb az életben.

2. Milyen szerelemre vágyom?
Ezt nagyon sokáig benéztem. El sem hiszem hogyan nem vesztem el a tévhiteimben. Sokáig mindent elsöprő, szenvedélyes, mindent felemésztő szerelemre vágytam, aztán megkaptam és borzasztó rossz volt. Ez pedig azért volt, mert elvesztettem önmagam a másik és a téveszmék keresésében. Nem voltam én. Nem ragyogtam, nem voltam fényes. Vegül rájöttem, hogy én nem akarok felemésztődni, nem akarok elégni, semmilyen szerelemtől, én azt akarom, hogy ez az érzés melegen tartson, adjon életet, ne pedig elvegyen. Azt hiszem ezt nagyon fontos dolga megérteni mindenkinek. Hogy milyen szerelem az, ami neki éltető, adó, amiben ő ragyogni, szabadon mozogva lélegezni, élni tud, nem gyötrődve, nem viharokban felemésztődve. Fontos volt tudnom, hogy milyen partnert akarok a szerelemben, hogy partnert akarok, ezer százalék társat, hogy tudjam az kell, aki kihívásokat ad, kétségek helyett, aki fejlődésre késztet, olyanra, ami az én személyiségemnek kell és nem olyanra amilyen szerinte kell nekem, aki nem megváltoztatni akar, hanem hagyni kivirágozni annak aki vagyok és annak, aminek érzem, hogy születtem. Ami pedig a legfontosabb, tisztáznom kellett, hogy mik azok a dolgok, amiket abszolút nem engedhetek be, nem viselek el. Még idejében megértettem, hogy elég nehéz egészséges párkapcsolatot fenntartani, ha nem igazán tudjuk milyen féle, fajta párkapcsolat való nekünk, hogy milyen partner kell, mert nem ismerjük magunkat sem. Mondhatná a cinikusabbja, hogy nem választjuk kibe szeretünk bele, de tudjátok én nagyon megtanultam, hogy lehet, hogy nem választjuk mindig meg, kitől érzünk belső bizsergést, szenvedélyt, esetleg kéjt, sőt van, hogy azt sem mi döntjük el ki csavarja el a fejünk, kibe szeretünk bele, de azt mindenképp mi döntjük el, hogy kit szeretünk, hogy kit választunk annak az embernek, akit szerelmünknek nevezhetünk el, akivel felépítünk egy életet.

3. Miben vagyok természetemnél fogva jó és hogyan tökéletesítem illetve használom ezt fel életemben?
Mindannyian jók vagyunk valamiben, természetesen, szinte ösztönösen, valamiben mindenki tehetséges. Kislányként már körvonalózódott, hogy én miben, de harminc évnél is többnek el kellett eltelnie esetemben – van, aki egy életen át, nem veszi észre, hogy ő miben tehetséges, szóval nem panaszkodom – , hogy jól lássam és tisztán ki tudjam mondani mi is ez a dolog. Hogy mi az amire születtem, ami mozgat, ami minden egyes levegővétellel én vagyok. De nem felismerni ezt a legfontosabb, hanem az elhatározás, hogy mit kezdünk ezzel a dologgal, minek az alapjaivá tesszük az életünkben és mit, hogyan építünk erre, hogyan használjuk fel és hozzuk ki belőle a legjobbat.

4. Mit kell tennem, hogy békében legyek a testemmel?
Testünkkel való kapcsolatunk pont annyira fontos, minta lelkünkkel és elménkkel ápolt. Nem lehet egyiket a másik nélkül, mindegyikről gondoskodni kell. Egy egész életet kell leélnünk a testünkben, jobb esetben nyolcvan-kilencven évet, ami iszonyú sok idő egy olyan helyen, amit nem szeretünk, nem fogadunk el. Tehát először meg kell ismernünk a testünk, adottságait, formáját, erősségeit, gyengeségét, a genetikai csomagját, amit hurcol, és ebből ki kell hoznunk a legjobbat, hogy tudjuk szeretni, tisztelni az otthont, amit erre az életre kaptunk, hogy békével nézzünk végig magunkon reggelente a tükörben. Ugyanakkor a testünkből adodó testiségünket, a szexualitásunkat is meg kell ismernünk teljességében és megélni is tudnunk kell. Negyven évesen nem árt telejsen tisztában lennünk a saját szexualitásunkkal.

Azt gondolom mindenkinek kötelessége jól gondoskodnia testéről, odafigyelni rá, erősteni ott ahol kell, törődni annak egészségével – a lelki és mentális mellett ugye -, mert ez az egyik legfontosabb lépés a jó élethez, a jó közérzethez, ahogy a kellemes és természetesen jó, betegségek nélküli öregedéshez. Természetessé tenni, mindennapi szokássá fiatalon, de legalább középkorúként, a testünkkel való törődést, a mozgást, a sportot, a bőrápolást, a jó tápanyagok bevitelét, a mérgek mellőzését, meg fog jutalmazni minket egy valódi szép öregkorral, amiben nincs testi vagy agyi hanyatlás. Én azt gondolom, ennyivel mindannyian tartozunk magunknak és ez nem pénz kérdése, hanem hozzáállásé és felfogásé.

5. Mennyi pénzre van szükségem, hogy biztonságban érezzem magam?
Vannak emberek, akik akkor érzik valóban biztonságban magukat anyagi szempontból, ha több számlán is megtakarított pénzük van, illetve anyagi helyzetük legalább hat nullás euróban. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy én is ilyen ember vagyok, de aztán találkoztam magammal és rájöttem, hogy nem vagyok annyira nagyravágyó, mint szerettem volna lenni. Egyszerűen nem érdekel annyira a pénz, mint azt gondoltam tininek vagy fiatal felnőttként és nem mozgat, lök, inspirál fele annyira sem, mint hittem, hogy fog, szegényes gyermekkorral a hátam mögött. Nekem elég egy (szerintem) normális élet, amiben nem kell aggódnom a holnapért sem a hónap végéért, amiben meg tudok venni magamnak és családomnak mindent, ami szükséges (nem felesleges szirszarokat), tudom biztosítani magunknak a legjobb egészségügyi ellátást, ha kell, tudok néha utazni, extrákra költeni (könyvek, kultúrális élmények, étterembe elemnni ha ahhoz van kedvem stb.), de nem vágyom luxusra, meg fosszínű kétbetűs táskákra vagy nagybetűs dizájn övre sem. Azt gondolom mindenkinek meg kell ismernie saját szükségleteit és azt, hogy milyen a kapcsolata a pénzzel, mennyi áldozatot képes hozni ahhoz, hogy anyagilag feljebb küzdje magát, és tudnunk kell, hogy mennyi az elég, az annyi, amivel pont jól elvagyunk. Nem elképzelések, meg azt hiszemek kellenek a pénz témában, hanem konkrét, racionalizmus, és az, hogy képességeinket, a munkához való viszonyunkat is jól ismerjük.

6. Hogyan gondoskodom magamról?
Meg kellett látnom, hogy sokáig nem húztam határokat, és sokszor rizikóztam a jólétemet, a testi épségemet, mert beáldoztam magam például munkában, más helyett is akár. Aztán megtanultam, hogy nemet mondani egyfajta öngondoskodás, hogy mindegy, hogy én például 35 évesen ébredtem fel csipkerózsika álmomból, arra, hogy lemaradtam karrier ügyileg és semmim nincs saccperkábé, és elkezdtem hajtani iszonyatosan. Aztán mikor a napi 16-18 órás talpon munka kezdett fizikailag szétcseszni, rá kellett jönnöm, hogy más oldalról kell megközelítenem azt, hogy behozzam a lemaradásom. Az öngondoskodás végül lehet egy kimondott nem valamire, egy újabb túlórára például, egy nap szabadság, ami amúgyis jár, egy esti tracsparti barátokkal egy jó kis vacsora mellett de az is megeshet, hogy nagyobb változtatást követel meg, olyasfajta áldozatot is, ami anyagi lemondással járhat, mindegy mivel jár, a lényeg az, hogy épségben maradjunk, mentálisan és fizikailag is, mert lesz idő amikor semmi más nem fog már számítani igazán, ahhoz, hogy kiélvezzük az életet, amiben élünk.

7. Mik azok a hibák, amiket újra és újra elkövettem, és mi áll valójában emögött? Ez volt életem egyik legnehezebb feladata. Benézni a saját soraim közé. Észrevenni a kimondatlant. Elfogadnom, hogy én is voltam, vagyok hülye, gyarló, hozok rossz döntéseket, halmozok hibákat, nem volt egyszerű. Mindannyian szeretjük magunkat picit jobbnak hinni a valóságnál, és bármennyire is törekszünk – már aki -, arra, hogy valóban jobb emberek legyünk egykori önmagunknál, azért van, hogy nem minden nap sikerül. Van, hogy ugyanazokba a saját személyiségünk által fabrikált csapdákba lépünk bele – beleszeretni megint a rossz emberbe például vagy halogatunk megint, hezitálunk és inkább gyáván nem döntünk stb. Felismerni azt, hogy miért ismételjük meg rossz döntéseinket az első lépés abban, hogy helyre tegyük a dolgokat. Mindig is szerettem volna azt gondolni magamról, hogy azért már negyven évesen nem fogom ugyanazokat a régi sebeket – amiket végül én okozok magamnak rossz döntéseimmel – újrakötözni, nyalogatni, hanem ha már hibázni szándékozom, keresek magamnak új lehetőségeket erre. Hisz annyi minden van még előttem, nemigaz?

8. Milyen alapvető értékeim vannak az életben és hogyan, mennyire ragaszkodom hozzájuk?
Mik azok az alapvető elvek, morális nézetek, értékek ami alapján döntök? Hogyan érkeztem meg hozzájuk, mi vezetett el a belső értékeim kialakításához, mit hoztam otthonról, mi az amire saját magam tanítottam meg és mit szívtam magamba a világból és a közvetlen környezetemből? Mit tanultam a saját elkövetett hibáimból, ami végül belső értékként gyarapította a személyiségem? Ha teljesen tisztán tudjuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, az egész életünk és abban sokszor kötelező és fontos döntéshozatalaink sokkal könnyebbek és gyorsabbak lesznek. Ugyanakor tisztává válnak belső értékeink által szabott határvonalaink is, rugalmasságunk és az, hogy mi az a maximum effort, áldozat, amit még morálisan bevállaunk – illetve mennyire ítélkezünk önmagunk és mások felett -, amikor olyan szituációba keveredünk, ahol a belső értékeink döntik el merre is lesz az arra.

9. Hol vannak a határaim, és hogyan, mennyire, mivel feszegetem őket, ha igen, és ha nem, akkor miért nem?
Személyiségünknél fogva mindenkinek mások a haátrai, és az a kis kör, amiben igazán kényelmesen vagyunk életünkben is kinek szűkebb, kinek tágasabb. Fontos ismerni a saját kis körünket,, tudni mire van szükségünk, mi az extra, hol vannak a határaink, a limit, mikor, miért és mennyire vagyunk képesek feszegetni azokat, akarjuk-e, vagy csak egy társadalmi nyomás nálunk, hogy divatosan mondva kilépünk a komfortzónánkból és a hátunk közepére sem kívánjuk az egészet. Én például köszönöm szépen jól vagyok az én kis körömben, és mivel már beutaztam a világot, csináltam egy csomó veszélyes, felelőtlen és morálisan sem éppen kisangyalokhoz illő dolgokat, nem nagyon ugrom át a kerítést magam körül, illetve nagyon megfontolom miért érdemes, meg azt, hogy akarom-e, kell-e ez nekem.

Nagyon megfontolom ma már, hogy milyen veszélyek közelébe megyek, mik azok a véletlenek, sorsszerű dolgok amiknek engednem kell, hogy kibillentsenek.

Persze ha lazább dolgokról van szó, például amikor utazi támad kedvem, megszervezem, megyek, ilyen dolgokból nem csinálok probémát. ha egyedül akarok lenni pár napra, kibérelek egy hegyi kuckót és eltűnök, ha új dolgokat akarok kipróbálni megteszem, ha új lehetőségek vannak előttem, kihívások, amik esetleg határfeszegetéssel járhatnak, átgondolom a pro és kontrákat és cselekszem. Viszont nem keresem már direktben a határfeszegetést, és nem érdekel az a divatos illusztráció ami online kering és tudatja velünk, hogy a világ a komfortzónán kívül van. Számomra ez nem nagy felfedezés, 16 évesen Boszniába mentem az ifjusági kick-box európai (vagy világ, atyaég nem is emlékszem) versenyre, hogy a háborút túlélő velem egykorú és kisebb gyerekeknek vigyem az adományokat, beszélgessek velük, ott legyek (amerikai katonák vigyáztak rám és amerikai bázison aludtam, a Magyar Kick-Box ifjusági Szövetség tagjaival együtt) . 17 évesen már a magángéppel mentem St.Tropezbe fotózásra, akkori magyar topmodellekkel, aztán jött Milánó, Párizs, London, majd Japánban ugrottam fejest az ismeretlenbe. Afrika pedig… a legkegyetlenebb felébredés volt, mégis az egyik legfontosabb két éve életemnek. Szóval ez a komfortzóna dolog engem már nem hat meg. Az a legjobb érzés, ami ezzel kapcsolatban bennem van, hogy nem szorulok rá határfeszegetésre bizonyításból, élmények habzsolásából, nincs már meg bennem a még, még, még érzése, nem kutatom, mindig az újat, a mást, csupán csak könnyed élvezetből lépem áta saját határaim, amik engem nem feszélyeznek. Mára már a határok feszegetése az én életemben inkább intellektuális irányt vett azt hiszem.

10. Mit tesz jó baráttá, partnerré és mi tesz rosszá, ez ellen pedig mit teszek? Sokszor és túl sok ideig hajlamosak vagyunk arra koncentrálni elsősorban, hogy hogy mit szeretnénk szeretteinktől, és nem gondolunk arra, hogy vajon mi mit kinálunk cserébe. Mi az amit automatikusan adunk miközben kapni akarunk? Az életem felére (na jó, az majd 45 lesz reményeim szerint) én bizony számot vetettem azzal, hogy mit adok szeretteimnek és hogyan adom át ami bennem van, milyen minőségi időt, beszélgetéseket, együttet adok én, odafigyelek-e jól, kedves vagyok-e, törödő annyira mint képzelem, vagy azért van, amikor máskép csapódhat le nekik az, amit nyújtani tudok. Átgondoltam mitől vagyok rossz barát vagy partner, mit cseszek el, mi az amiben gyenge vagyok, emberi kapcsolataimat nézve és ezekről elkezdtem nyíltan beszélni azokkal akikre tartozik. A szeretteimmel. elkezdtem javítani azokon a dolgokon amiket nem kedveltem miután kibújva bőrömből jobban szemügyre vettem és nagyon hamar világossá vált, hogy ha én nem vagyok jó partner barátságban, szerelemben, ha én nem adom azt (is legalább), amit kapni szeretnék, akkor nem is igazán van értelme azzal foglalkozi mit akarok ezekben a kapcsolatokban.

11. Milyen életmód teszi lehetővé számomra azt, hogy kivirágozzon a személyiségem? Vannak akiknek a folytonos mozgásban levés ad inspirációt, az élmények sokasága vagy épp a frenetikus időbeosztás adja meg azt a pluszt, amitől személyisége ragyogó, kivirágik, és vannak, akiknek a nyugalom, a hátralépés, vagy a háttérből való cselekvés adja meg ugyanezt. Sokunk intellektuálisabb, mások pedig fizikaibb síkú elfoglaltsággal sűrített életmódban érik el ugyanazt. Amióta tisztán értem, látom és tudom engem milyen életmód enged kiteljesedni, mi az, ami boldoggá tesz, és ami ragyogtat, azóta eszméletlen jól érzem magam és imádom az életem.

12. Milyen személyiségű emberek vannak rám pozitív és negatív hatással? Teljesen tisztán látom úgy kb húsz éve, hogy például a folyton versengő, minden áron és hevesen bizonyítani akaró, másokat kritizáló, elgáncsoló, esetleg folyton panaszkodó emberek iszonyú ellenszenvesek tudnak lenni számomra, és nincsenek rám jó hatással, abszolút nem szeretem a közelségüket, amolyan rossz energiájú emberkenek érzem őket. Nyilván ugyanez vonatkozik az agresszív, manipulatív, gonoszkodó, vagy épp a mások háta mögött szarkavaró és rosszindulatú, érdekből ismertebb emberek seggét nyaló korosodó nők emberekre is. Sokáig viszont nem volt tiszta milyen embertípus az, amelyik a legpozitívabb hatással van rám. Mindig vonzódtam az őrültekhez, az antikomformistákhoz, a művészekhez, festőkhöz, írókhoz, azt hittem sokáig ők azok akik a legjobbat hozzák elő belőlem, és a legjobb barátaim között vannak ilyenek, de mégis, belőlem a lehető legjobbat a nagyon intelligens, feltűnően okos, zseniszerű, humoros emberek hozzák ki. Ők stimulálnak, ők mozgatnak meg úgy igazán, valóban mélyen. Az ilyen emberek érzelmi intelligenciája is más, racionalitással párosul, bármíly hihetetlennek tűnhet ez így elsőre. Fantasztikusan inspiráló ez számomra. Komolyan mondom. Úgy vélem nagyon fontos tudni kik hozzák ki belőlünk a jobbat és rosszabbat és azt, hogy kikkel érdemes körülvenni magunkat.

13. Mit kell visszaadnom a világnak? Amióta kislány voltam bennem volt az érzés, hogy vissza akarom adni a világegyetemnek, ha úgy tetszik, azt, hogy megszülettem, élhetek és eleve mindazt az energiát, ami bennem van. Mindig éreztem valamiféle szimbiózist létezésem, testem és az élet, a létezés természetessége között, csak ezt sokáig nem tudtam sem mertem kimondani (lehet most is értelmetlen ez sokaknak így leírva). Sok ember csakis arra fókuszál mit akar ebben a világban az élettől, és soha egyszer sem gondol arra, hogy ő mit adhat vissza, bele az életbe, pedig bármit akarunk az nagyon gyakran elválaszthatatlanul összefonódik azzal, amit adunk. Ez egyébként általánosságban is igaz.

14. Mitől érzem magam igazán élőnek? Függetlenül attól, hogy miben vagy tehetséges, milyen készségeket fejlesztettél, miket értél el és mid van, mi az, ami továbbra is rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy szíved hevesebben verjen tőle? Ha erre tudod a választ, és válaszod az életed része, akkor megvan mindened. Nem számít, milyen döntéseket hoz az ember élete során, mit baltázott el, milyen jót tett, mennyire gazdag, szegény, mert az ember igazi ereje ebben a dologban rejtőzik. Hívhatod örök szerelemnek is akár, csak ismerd fel mi az és csináld, sose állj meg.

15. Mit vártam, hogy megtehessek egész életemben és miért nem tettem még meg? Nem hoznám azt nyilvánosságra, hogy mi ez a dolog, viszont azt elmondhatom, miért nem tettem még meg. Gyávaságból. Szimplán, tisztán azért, mert én is félek én is vagyok gyáva olykor. Tudom, hogy nem lesz pofám örökre annak maradni ezzel a dologgal kapcsolatban, de egyenlőre még nem tartok ott. Mindenesetre tudom, tisztában vagyok vele, őszinte vagyok magamhoz, látom, hogy a halogatok, hezitálok és a belevágásba való félelem fog vissza, meg a ‘mi lesz majd akkor, ha‘ – és mint olyan, ezt utálom is – úgyhogy küzdök magammal. Nem hiszem, hogy sok van még ebből hátra. Túl öreg vagyok már ehhez, nem hiszem, hogy lenne időm, amit olyan dolgokra vesztegethetnék, mint a gyávaságom. Ugye?

16. Melyik hosszútávú céljaim a legfontosabbak számomra? Tessék, egyrészt ez kapcsolódik az előző ponthoz, másrészt meg az egész életemhez. Sokáig csak a rövidtávú céljaimra koncentráltam, de úgy öt éve, ez megváltozott. Nem is tudom igazán, hogy előtte voltak-e valóban hosszútávú céljaim, hogy fiatalon gondoltam konkrétan és tudatosan ilyenekre, a majd szeretnék ezt meg azt-on kívül. Több hosszútávú célom van, amiken dolgozom, amik életem részei már most, karrierben és magánletben is. A célok mellett pedig, mindig van egy újabb álmom.

17.Mit szeretnék elérni mielőtt meghalok? Nem hiszem, hogy az embernek az összes célját huszonöt éves korában ismernie kellene, de valószínűleg nem rossz ötlet, ha negyven évesen azért már van elképzelésünk arról, mit bánnánk meg, ha soha nem tettük volna meg.
Céljaim között több ilyen dolog is van – amiről tudom, hogy megbánnám, ha nem tennék meg mindent azért, hogy elérjem őket – , és bár úgy érzem mindegyikre képes vagyok, látom, hogy van köztük olyan, ami hatalmas falat és sokkal többet kell majd és kell már most dolgoznom, tennem, áldoznom, mint azt én elképzeltem korábban. Mindez éberen tart, éltet, energiával tölt el, bizsergéssel, inspirál és felpezsdíti életem. De nem csak ezek a nagy dolgok léteznek. Vannak személyesebb, kisebb dolgok is, amiket – ha arra gondolok szorosan, hogy “mielőtt meghalok” -, szeretnék megtenni, elérni. Például a föld legészakibb és legdélibb városába eljutni. Szeretnék egyetlen egy emberrel leülni, beszélni, elmondani neki, meghallgatni őt, ha mondana bármit, de mindenképp bocsánatát kérni azért, amit egykoron tettem vele. De leginkább szeretném elérni azt, hogy olyan életet éljek, aminek a végén úgy halhatok majd meg, hogy nincs olyan dolog amit szerettem volna, de nem tettem meg.

Szeretettel:

Ildikó