Nem tudom hogyan kell szeretni örökre

Ezt mondtad nekem. Meg azt, hogy nem tudod hogyan érd el, hogy kitartson a szerelem. Hogy talán mindig is tiéd volt ez a dolog, ezért ment tönkre a házasságod, meg a többi kapcsolatod. Azt mondtad nem tudod, hogyan legyél szerelmes úgy, hogy valahol félúton ne bukj meg és ne ess pofára vélekedéseidben, tévhiteidben, kibúvóidban vagy abban, hogy ráuntál a nőre akit szeretni akartál kicsit hosszabban, mint az összejött végül. Azt mondtad, hogy nem tudod, hogyan ne csípd meg magad azért, mert nevetséges hinni ebben az egész örökkön-örökkében (hé, haver, meghülyültél teljesen?), és fogalmad sincs hogyan ne szárnyalj el, de nem a szerelemben, inkább csak messzire, talán menekülve, magad sem érted a miérted.

Azt mondtad nem tudod, hogyan legyél csak egy nőbe és ne a szerelembe is szerelmes.

Meg azt, hogy nem tudod, hogy szeress úgy, hogy az előre vigyen, mert nem tudod hogyan ne menekülj ki belőle keresve egy újabbat, amit érezhetsz. Azt mondtan nem tudod, hogyan maradj, amikor félelem tölt el, amikor úgy érzed, nem hiheted el, ez valami különleges velem. Azt mondtad fogalmad sincs hogyan állj elém magabiztosan és mondd azt nekem, hogy soha nem akarsz majd elhagyni, de azt sem tudod mondani, hogy soha nem akarsz majd visszatérni hozzám. Egyszer. Majd valamikor. Mert látod, hogy végül engem keresel. Mások nevetésében. Benne. Csak ott nem, ahol meg is találsz. Bennem. Mert, valójában félsz rámlelni végleg és gyáva vagy megpihenni. Mert nem tudod, mi lehet azon túl és azt az ismeretlent hogyan kell csinálni. Azt mondtad, hogy bármennyire is akarod azt amit velem érzel és ezzel együtt engem, nem érted, hogyan hidd el, hogy akarhat bárki is egyetlen szerelmet örökre.

Azt is mondtad, hogy nem érted, hogy miért mérik az emberek a szerelmet annak tartósságában.

Elmondtad, hogy nem látod, miért lenne elbukott szerelem a miénk attól, mert nem kéz a kézben velem sétálsz majd nyolcvan évesen a Margit-szigeten. Elmondtad, hogy nem látod, miért kicsinyíthető a mélysége és intenzitása ennek az érzésnek, csak azért, mert az nem tartott ki öreg korunkig vagy nem tartott sosem tovább pár hónapig, akárhányszor találkoztunk.

Azt mondtad talán soha nem fogod megérteni, hogy lehet szeretni valakit örökkön-örökké, de azt tudod hogyan szeress engem, minden erőddel, az egészeddel, teljesen, minden alkalommal, amikor az utadba sodor a véletlen.

Azt mondtad, nem hiszel a véletlenben és nem mersz belegondolni, miért bukkanok mindig pont akkor fel gondolataidban, vagy épp az utcán veled szemben, amikor úgy érzed végre megszabadultál attól az érzéstől, amit én jelentek neked.

Ezeket mondtad. Soha nem tűntél olyan idegennek a köztünk elmúlt években. Én pedig csak néztelek és nem értettem mit vársz tőlem, hogy mit akarsz, mit mondjak neked. Az igazságodat helyetted? Vagy az enyémet? Esetleg mondjam ki, hogy gyávaságod és férfivé nem érésed még mindig elrettent? Azt sem tudtam mit akarnék kimondani, hisz már nem hiszem el egy ideje, hogy mindent ki kell.

Végül nem mondtam semmit neked, csak néztelek, úgy, ahogy senkire nem vagyok képes.

Nem azért, mert ígéreteket akartam vagy netán az örökkédet, hanem egyszerűen azért, mert olyan hosszú ideje bennem éltél már, hogy minden perce ezeknek az éveknek felért egy örökkével.

Nem értettem miért hiszed, hogy ki kellene mondani az örökkét. A mi történetünk mindig a kimondatlan volt, az összenézések, a sorok közötti üzenetek, a távolságunk, a meneküléseink, az újra egymásra találásaink, az évtizedeket átszelő tagadásaink, a végül mégis feltörő és el nem fojtható egymásba fonodó szerelemnek sosem nevezett valamink.

Csak néztelek és mosolyogtam, és azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő kell még neked, hogy lásd, az, ahogy visszanézel rám, amíg élsz tartani fog, és ez a fajta örökké több, mint elég, több, mint amit bármennyi szó képes elmondani és több, mint egy ígéret.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."