Leírni azt a napot

Vasárnap volt. Ötödike. Január. Pontosan úgy, mint ma. Hajnal három után 17 perccel csörgött a mobilom. Tudom, mert mielőtt felvettem volna, megnéztem az időt. Tudnom kellett hány óra volt. Fontos volt az elmémbe vésni a pontos idejét a pillanatnak, amikor az életem megváltozott. Amikor teljesen átváltozott, minden, amikor megszűnt az, ami és aki voltam, amikor egy pillantás alatt elszállt minden hit és remény belőlem.

Hónapokig, amik évekbe nyúltak, nem találtam rájuk újra.

Ma is hallom az éjszakás nővér remegő hangját, ahogy a sokszor elismételt, mégis érzett szavakat komondta a vonal másik végén. “Sajnálattal értesítem, hogy édesanyja ma hajnalban, pár perccel három óra előtt elhunyt. Álmában. Bejöhet, elbúcsúzni tőle, ahogy kérte, van pár órája.” Megköszöntem. Ma furcsán hangzik, hogy az egyetlen szó, ami kijött, a köszönöm volt. Nem sírtam. Némán öltöztem fel.

Azt hittem kitart az erőm, de a kórházi szobába nem bírtam belépni. Ólommá váltak a lábaim. A nővérke leültetett a szoba elé, a folyosón. Egy hónapot töltött velünk, szinte minden nap beszéltünk. Reggel nyolctól este nyolcig, amíg ott voltam, naponta látott minket együtt. Belelátott a szeretetünkbe. Anyáéba és lányáéba. Éreztem, hogy küszködve állt előttem. Egy negyed tablettát adott, azt mondta, ha esetleg úgy érzem, megnyugtat egy kis időre. Elfogadtam, nem ellenkeztem. Bármit bevettem volna, ha az eltűnteti azt, ami belül tombolt bennem. A vállamra tette a kezét, nem néztem rá, nem néztem senki arcába sem. Nem akartam, hogy bárki a szememen át belém láthasson és legkevésbé akartam egyetlen tekintetből sem érteni ki mit érez. Nem akartam senki érzéseit. Nem akartam érezni az enyéimet sem.

Felálltam és elindultam. Lassan, eléggé ahhoz, hogy meg tudjak állni, ha nem bírom el a lépteim. Beléptem a kórterembe, más volt, mint korábban. Anya teste ott feküdt előttem, de ő sehol sem volt. Nem volt ott a abban a testben, a szobában sem, nem éreztem őt sehol körülöttem. Sehol, kívül belőlem.

Megfogtam a kezét. Nem fogott vissza. Hűvös volt. Mozdulatlan. Gumiszerű. Egyedül maradtam. Soha az életemben nem voltam olyan egyedül. Éreztem az élettelenségét. A semmit. Arca mégis békésnek tűnt, mintha csak aludna. Ott ültem és kerestem őt, de csak a teste volt előttem.

“Bocsáss meg, hogy nem tettem többet… Hogy nem tudtam jobban, jobbat. Anyu… Anyukám…”

Olyan mélyből feltörő zokogás lett rajtam úrrá, amilyet addig soha nem ismertem. A távolból, valamikor később, hallottam, hogy egy női hang azt suttogta: “sír, hagyd, hagyd sírni még!” Átöleltem anyám testét. Felkúsztam mellé, zokogtam némán, a nyakába fúrtam a fejem. A hajának még olyan anya illata volt, mint néhány órával korábban, amikor utoljára láttam az anyukám. Amikor utoljára öleltem őt, s nem csak a testét szorítottam. Amikor utoljára suttogtam a fülébe, hogy “majd az álmokban találkozunk.” Becsuktam a szemem és próbáltam összeszedni magam, elmondani gondolatban neki mindent, amit szavakkal nem tudtam sohasem.

Nem éreztem, csak később értettem meg, hogy majdnem másfél órát feküdtem ott. Pedig egy pillanatnak tűnt. Hatkor bejött a főnövér egy másik nővérrel és szólt, hogy ki kell mennem, itt vannak a szállítók. Mondtam, hogy nem megyek. Kérleltek, hogy, de muszáj, nekik most le kell vetkőztetni a… a testet. Közöltem, hogy nem, ne nyúljanak hozzá, majd én, ez az én dolgom, senki más nem teheti meg. A nővérek nem tudtak nemet mondani, hátrább álltak, mellettem. Nem tudom mit láttak az arcomon, én féltést az övékén. Óvatosan, finoman, levetkőztettem anyám testét, a nővérek bólogatva vezették a kezem, amikor a fehérneműhöz értem és tekintetemmel kérdeztem, mondták, igen, mindent, teljesen. Felülettem anyám testét, Lehúztam a hálóingjét. Alig volt harminc kiló. Vékony, törékeny, hófehér bőrű teste már nem az övé volt, de ez már, ott, akkor nem rettentett el. Már nem borzasztott el, amit láttam. Kivettem a rózsavizes törlőkendőt az éjjeli szekrény fiókjából. Áttöröltem a testét. Mindenhol. Az arcát is, a nyakát, ahol az előbb szipogtam. Tisztelettel, szeretetettel. Másképpen lehetetlen volt. Annyi szenvedést, kínt, fájdalmat, annyi életet, örömöt, boldogságot is megélt test volt az övé. Megszületett. Életet adott. Élt. Elmúlt. Szépen raktam a kezét a hasára egymás tetejére pihenni, megsimogattam a császármetszése halvány fehér csíkját, szívdobogásának a helyét, az arcát. Fölé hajoltam, egészen közel, néma könnyeim az arcába hullottak. Nem mondtam semmit, próbáltam még utoljára rámosolyogni, de nem hiszem, hogy sikerült. Méltóságot akartam adni a testének, neki ezáltal valahogy. Nem tudatosan, de azt hiszem ösztönösen azt akartam, bárhol is van lássa, érezze milyen mély és szép minden, amit itt hagyott velem, bennem. Amit ő adott, s amire tanított.

A nővérek sírtak. Azt mondták, még nem láttak ilyet, amikor szúrósabban néztem oda, hogy ne tegyék ezt velem. De ők csak mondták, hogy így nem voltak még soha, ilyet nem láttak, ők csak csinálják, mert kell. Én sem láttam még anyám hulláját, feleltem. Nem bántani akartam őket, csak nem bírtam el részvétüket, meghatottságukat sem jelenlétüket. Pedig addigra megnyugodtam. Amennyire lehetett. De nem tudatos voltam, csak ösztönös, belülről irányított, fogalmam sincs honnan.

Két férfi jött be, azt mondták ők is, hogy ki kell mennem. Mondtam nem, mert bele fogják fordítani arccal abba a fém izébe, amit a földre tettek, mintha nem egy ember lenne. Hangom halk volt, mégsem szelíd. Mondtam, hogy nem akarom hallani, hogy koppanjon, “Láttam, hogy csinálják, őt nem, nem dobálhatják!” Meredtek rám furcsán, dehát kérem asszonyoztak, hogy időre mennek, forgalom van, át kell érni az egyetemi boncházba innen Budáról, nekik nem az a dolguk, hogy a hozzátartozók lelkére figyeljenek… Nem érdekelt a dolguk. Azt akartam, hogy finoman tegyék azt a testet abba a koporsószerűbe, mert az a test az én anyukámé volt. Soha életemben nem voltam olyan rideg és kemény, mint amikor kimondtam ezt nekik.

Engedelmeskedtek. Látszott, hogy nem tudták hogyan engedjék meg maguknak a finomkodást sem azt, hogyan mondjanak ellent nekem.

Elvitték. Soha többé nem láthattam a bőrét, a szeplős arcát, a vöröses haját. A fényképeken még élettelenebbnek tűnt, hosszú évekig. Valószerűtlennek, hogy nem létezik ő többé. Nem testileg, nem érzékelhetően, nem megfoghatóan. Nincs hangja, nevetése, csintalan mosolya, figyelő tekintete.

Tudtam, hogy megszűnt, hogy nem vagyok már senki kislánya, anyukám csak emlékeimben van, és tudtam sosem fog elmúlni az, ami ott az üres ágyat nézve bennem úrrá lett. Volt egy előtte, lett egy utána. A pillanat, ami a két állapot között volt pedig, kimondhatatlan. Hiány, kettétörtség, kín, mélységes magány. Ez másfél évig semmit nem enyhült. Egy szikrányit sem. Aztán az életet választottam. De azt hiszem volt egy pont, ahol álmaimban anyám lökött rajtam az élet felé, a helyes döntés közelébe.

Mára már finomabban, kecsesebben, ügyesebben viselem és kezelem a bennem tomboló érzelmek. Nem csak anyám halálával kapcsolatban. Minden téren. Már jól vagyok, boldog is sokszor, mindig hittel, akarattal, szeretettel fűtött. Persze ő mindig hiányzik. Akkor is, ha hatalmas utat tettem meg, az életem, én, a lelkem, a viselkedésem, gondolkodásom megváltozott, kifinomodott az elmúlt négy évben. De ma le kellett írnom, ki kellett adnom magamból azt a hat évvel ezelőtt napot. Ma már erre is képes vagyok. Leírni azt a napot. Reggel óta feszített bennem. Amióta megszólalt az ébresztőóra, és közölte, hogy csodás téli napunk van ma, január ötödikén, vasárnap reggel. De nekem ez a nap nem az, ma megáll picit az idő bennem, kifeszül a pillanat, szürkévé válik a téli napsütés, némává a körülöttem lévő világ. A mai napot már hat éve nem üdvözlöm, nem élem csak várom, hogy menjen.

I.