Találkozzunk januárban

Emlékszem mennyi éven keresztül milyen lelkesen vártam az év utolsó éjszakáját, hogy volt, amikor hatalmas bulikat (partikat bocsánat, elfelejtettem sznoboskodni, és kihagytam, hogy francia pezsgővel, kaviárral és elegáns ruhákban villogó magamutogatással fokozott eseményeket – önirónia vége-) szerveztem épp aktuális otthonomban, vagy én mentem valahová, valamilyen hangos és nyűzsgős helyszínre, ahol nagyon ott kellett lenni, mert ott volt mindenki, akiről azt mondták számított. Aztán persze feltettem a kérdést, hogy: de kinek?

Most pedig itt ülök egy kis hegyi házban, a kvázi sötétben és az egyetlen zaj, amit hallok a megperzselt fadarabok pattogása a kandallóban. Nemsokára éjfél, a párom alszik a szemközti kanapén, a kutyám kivételesen az ő lábánál szuszog, az enyémnél túl meleg van, mert szinte a kandallóba dugom, akkor is, ha felvettem a legmelegebb karácsonyi zoknimat. Régen éreztem ilyen zsibbasztó fáradtságot és ilyen jóleső nyugalmat. Igaz van egy Bollinger a fagyasztóban, mert a koccintásnak azért mindig szeretem megadni a módját, de azt hiszem mégsem keltem fel őt, olyan békés, olyan nyugodtan alszik, és fahéjas forró csoki is van még a lábasban a kandalló peremén, inkább azt iszogatom, neki pedig majd egy csókot adok (kettőt, hármat), amikor később kérem, hogy jöjjön velem a hálóba, mert nem akarok aludni nélküle. Már nem vágyom partikra, főleg akkor nem ha kell, ha muszáj, mert megjelenni fontos. Már csak arra vágyom, ami van, a valódiságra, ami békés, csendesebb, egyszerűbb is talán, és ezért tökéletes, pont, mint az arcán táncoló lángok árnyéka.

Amit nem érzek most egyszerűnek sem könnyednek viszont az, hogy megint eljött a szembenézések időszaka életemben, nem csak az év utolsó napja miatti, amiről divatos ilyenkor bloggerként írni, hanem eleve. Ez egy olyan időszak, ami ötévente előtör belőlem, most kora ősszel kezdődött el és szerintem tavasz végére megint nagy változás áll majd be. Mint minden 5 évben az életemben. Nem nagyon akaródzik visszatekinteni, a közelmúltra, nem szerettem ezt az évet, sőt az elmúlt évtized volt életem legnehezebb tíz éve, ami több rossz hírt, tragédiát, életem legrosszabb döntéseit, megpecsételt nem jót adott, olyan dolgokat, amiken változtatni nem tudok, tényeket, amelyeken aggódni kár, csupán a helyükre kellett tenni, és kellene azokat, amiket még nem sikerült. Nem lenne hátrány megtalálni a helyüket, de most úgy érzem, nem állok készen, nem tudok szinte semmit és kellene egy kikapcs gomb, vagy legalábbis valami, ami kifeszíti a percet.

Jó lenne itt maradni, ebben a pillanatban egy egész évre legalább. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy nem akarok hazamenni és nem villanyoz fel az újév, a közeledő szülinapom sem érdekel, pedig elhittem, hogy igen. Szeretnék itt maradni, ebben a hegyi kisvárosban, ahol alig van internet, ahol az emberek – az a kevés, aki itt él – a városka egyetlen kávézójában olvassa az újságot meg az egymásnak körbeadott könyveket, amit a belső terem könyvespolcairól bárki leemelhet, hazavihet, hisz úgyis visszahozza, és tesz mellé újabb köteteket. Igen, itt akarok maradni, ahol mindenki köszön mindenkinek, mosolyogva persze, megkérdezve van-e elég tűzelőfa, nincs-e szükség valamire, és hogy van kedvesem, milyen lett a sárgaborsópüréje tegnap este? De nem maradhatok, mennem kell, az életet nem lehet kimerevíteni, a céljaimat pedig nem adhatom fel, akkor sem, ha most szinte minden, amivel tudom, hogy dolgom van, iszonyúan megrémít.

Pedig történt jó is az ezekben az években, az igaz barátok, a szeretteim töretlenül fantasztikus élményeket és szeretetet adnak, az iskolapad, amibe újra beültem, hatalmas, de egyben csodás kihívás, ami felvillanyoz, hajt és a legfontosabb dolog, hogy döntöttem jól is. A legszebb szerelem az életemben itt fekszik előttem, és tudom, hogy boldog férfi mellettem és velem, tudom, hogy jól van, elégedett, ez pedig mindennél többet jelent nekem. Nélküle nem lennének színek, illatok és nevetések – ennyi és ilyen őrületes röhögések biztosan nem -, nem tudnám mi az a megbocsátás, amit ő mutatott meg nekem és nem szeretnék, nem így, ahogy vele megtanultam újra, hogy lehet.

De bevallom, az előbb túl diplomatikus voltam szavaimban, ott ahol írtam, hogy nem szerettem az elmúlt évet, vigyáztam, hogy nehogy megszagolja bárki is mennyit szenvedtem ebben az elmúlt tizenkettő (inkább tizennégy) hónapban, mennyire fájt. Bár a legrosszabb hír után, most picit elcsendesedettnek érződik minden, mégis, mintha felkérne ez a pillanatnyi nyugalom, hogy készüljek fel, a következő év sem lesz könnyed vagy csendes. De nem csak felkészülni akarok, hanem tenni, kicsit többet, kicsit jobban, és itt-ott másképp, mint azt eddig sikerült életemben. Már nincs elhibázható lépésre lehetőségem. Most viszont csak fekszem a kandalló előtt két napja, és nem csinálok szinte semmit. Régi filmeket nézünk, olvasunk, közben felolvassuk a másiknak az érdekes, szép, fontos részeket a könyvünkből, amikről tudjuk, hogy a másik pontosan érteni fogja, hogy miért különleges. Meg alszunk, sokat, akár napközben is, rövid szunyákban összefonódva, többször is, és persze sütünk-főzünk, majd elmosogatunk, utána eltörölgetjük az edényeket, pont mint nagyszüleim tették, együtt, hogy gyorsan meglegyen. Hosszasan sétálunk délutánonként az ebcsaládtaggal, kipirosodott orral vigyorgunk egymásra, megigazítjuk a másik sapkáját, és magunkba szívjuk a jelent. Van ennek valami meghitt romantikája az én szememben. Emlékszem kislányként is mindig erről álmodtam, hogy lesz valaki, aki mindig, bármikor, bármi áron engem választ, mellettem dönt, engem szeret, ha meglát, bármi van, mosolyog az arca, a tekintete, másképp néznek rám a szemei, de mindig szerelemmel, úgy, mint Johnny nézett Baby-re, akit senki nem ültethetett a sarokba, emlékeztek?

Nem kettesben terveztük az év végét, de a családdal töltött karácsonyi vacsora után összenéztünk és tudtuk, most más kell.

Felismerni, hogy nem bántás, inkább aggódás és tudatlanság van a szavak, és kérdések mögött, amik érzékenyen érinthetnek ma már könnyebben megy nekem, mint régen, ahogy azt is könnyebben elfogadom és kimondom, hogy nem akarom, hogy bárki is olyan témát próbáljon feszegetni, kivesézni nekem, amiről nem akarok beszélni. Ma már határozottan szólok, hogy hülye kérdést ne tegyen fel senki nekem, hogy empátia vagy igazi szeretet hiányában inkább fogja be. Hogyhogy elvetéltél? Megint? Miért? Csináltál valamit?Nem lehet, hogy azért nem marad meg a gyerek, mert nem jó helyen vagy?

Tudom, hogy el kellene végre teljesen felejtenem, azt a visszatérő szokásom, hogy elzárom magam az emberektől, ha valami fáj, hogy nem beszélek róla, csak magamba bújok menedékért és csendben vagyok. Látszólag legalábbis, mert közben, a csendem álarca mögött, előfordul, hogy felpofozom önmagam, és előveszek mindent, amiért tasli járhat, hátha nem elég épp az, ami fájdalmat vagy rossz érzést okoz bennem. Valahogy rajta kellene maradnom – megrendíthetetlenül – most már tényleg, a magasabb szinten lévő úton, ahol soha többé nem jut eszembe az, hogy lehet nem érdemlek meg valamit a jelenben, mert, tíz vagy húsz éve “vétkeztem” és merészeltem olyan dolgokat elkövetni, amit a legtöbb halandó ember elkövet. A meleg, kedves és lágy végleges önmegbocsátást lenne jó megtalálni, de nekem ez a legnehezebb. Vannak napok, mikor nem vagyok ebben olyan ügyes. Önmagammal szemben nem vagyok olyan megértő, mint másokkal vagy szeretteim velem, de már én is érzem, hogy olykor túl kemény lehetek.

A keménységnek pedig ára van. Annak a fajtának mindenképp, ami bennem lakozik önmagammal szemben, akkor is, ha csak periodikusan tör fel bennem. Békét vesz el, örömöt, szeretetet és motiváltságot. Ezt pedig már nem engedhetem meg, egyetlen pillanatra sem.

Gyógyulni kell tehát, teljesen, és nem a közelmúltbeli sebek begyógyulására gondolok, hanem inkább azokra, amik már láthatatlanok, ahol nincs a felszínen érzékelni való, amik a fenti keménységet adják, közben meg elég ránéznem a már halvány hegre a hasamon és olyan mély fájdalmat érzek, amit senkinek nem kívánok, ami miatt csak megölelni akarom magam, megnyugtatni és szeretni, mint anyám tenné, ha élne.

Erőre, de leginkább hitre van szükségem, hogy a legjobb döntéseket hozzam meg az elkövetkező években, akkor is, ha az életem legnehezebbje is köztük lesz.

De hitre szükségem van úgy általában is. Az emberekben leginkább, hogy ne kezdjem a sort túl nagy dolgokkal. Az utóbbi időben ebből vesztettem a legtöbbet. Hinnem kell az emberekben, közben pedig felismernem, hogy szükségem van rájuk nekem is, hogy nem izolálhatom el magam, nem bújhatok el az én kis buborékomba, mert így, azzal, hogy elzárom magam, én vagyok az, aki hosszú távon fájdalmat adok saját magamnak. Ehelyett érdemesebb lenne megtanulnom újra bízni, nyitott szemmel megbízni az arra alkalmas emberekben, befogadni az új találkozásokat és elfogadni azt is, hogy néha tévedhetek, adhatok bizalmat rossz helyre is olykor, de ez nem a világ vége. Ilyenkor mindig ott vannak azok az emberek – az én embereim – akikben csukott szemmel is bízok, s akik miatt is köveni tudom a végül még mindig, a világra is nyított szívemet.

Az elmúlt éveim az elengedésről és megbocsátásokról szóltak, azt hiszem most már építkeznem kell.

Hatalmas változások elé nézek az életben, bevallom, van, amitől félek is, ez persze nem állít meg, már elég rég nem bénító ez az érzés életemben, már nem késztet menekülésre, inkább figyelmeztet, ébren tart, és megoldásra késztet, na meg arra, hogy félelemből soha többé ne döntsek.

Most pedig, végül mégis azt érzem, hogy minden rendben lesz. Ezt ígéri az is, ahogy most néz rám a párom. Nem tudom mikor ébredt fel, mióta figyeli, ahogy a pattogatom a klaviatúrát. Olyan mélyen és kedvesen néz rám, ahogy csak kevesen képesek vagy talán senki sem. Megkérdezi, hogy újra terveztem-e a világot, megmentettem-e az elesetteket, vagy miről írtam ilyen elmélyülten, én pedig mondom, hogy egy blogposztot írtam arról, amiről korábban kijelentettem, hogy soha nem fogom megtenni, de ez nem lesz azért gyakori, meg írtam még oldalakat, végre arról is, amitől a legjobban félek.

Nem szól, csak néz tovább mélyen az arcomba miközben mosolyra húzza a száját, de nem arra a jókedvű vigyorgósra, inkább csak arra a biztató, szeretetteljes félére, ami azt is mondja; “tudtam én, hogy nem fojtod magadba, kiengeded”.

Feláll, nem bírom felfogni, hogy nem fagy meg mezítláb a legalább 23 fokos szobában. Mintha hallaná gondolataim, fát tesz a tűzre, majd idejön hozzám. Lehajol, a nyakamba csókol és a fülembe súgja, hogy büszke rám, hogy minden rendben lesz. Tudom én is, most érzem, hogy így van, az arcába mosolygok és látom, hogy arra figyelek amire valóban érdemes, de nem mondok semmit, csak nézem, ahogy a konyhapult felé indul. Hirtelen csak azt érzem, hogy szeretem a járását, a hátát, a széles és izmos vállait, azt, hogy tudom továbbra is mosolyog, hiába van háttal nekem. Elárad bennem, hogy mennyire szeretem a lényét, mindent, ami ő és milyen hálás vagyok azért, hogy az életem része lehet.

– Bollinger?

-Jöhet!

Pár perc és éjfél van. Én pedig mosolygok. Újra. Megint. Azzal a vigyori féle boldog mosollyal.

Új kezdet, találkozzunk januárban!

Szeretettel:

Ildikó