Ha van valami, amit nem tudtál megbocsátani magadnak…

Azt hiszem a képtelenség arra, hogy megbocsássunk másoknak, de legfőképpen magunknak és az, ahogy felemészt minket mindez, maga a pokol. Nagyon kevés rosszabb dolog van ennél, mert a bűntudat, a fájdalom, a harag és tehetetlen indulat, amivel párosulhat a megobcsátani képtelenség olyan teher, ami lépésről-lépésre megölhet minket, hiába élünk. 

Az igazságtalansággal kapcsolatos dolgok megbocsátása hatalmas, bejárhatatlan út lehet azoknak, akik igazságosságot vágynak mindenáron. Akik a saját igazukat, igazságosságukat akarják mindenekfelett. Én ezt akartam. Igazságosságot. Egész életemben, semmi nem érdekelt, csak ez legyen meg. Pedig én még jártam is Nelson Mandela cellájában, ahol igazságtalanul sínylődött, ismerem a sztoriját, országa történelmét, éltem ott évekig lélegeztem, csodáltam mindazt, ami Madiba volt – már kislány korom óta -, sőt, modellként jelen voltam egy számára rendezett esten, ahol ott állt előttem párszáz méterre és elmondta, hogy megbocsátani az igazságtalanságot, és nem ragaszkodni az elégtételhez, mert az lenne az igazságos, nem őrültség, nem gyengeség és nem emberen felüli magasztos dolog, hanem nagyon is emberi. Fogalmam sincs miért töröltem ezt ki magamból évekre, ma olyan tisztán hallom a szavait, mint akkor, amikor abban a fokvárosi luxushotelben ültem. Szeretetnek hívják.

Önszeretetnek.

Életszeretetnek.

Emberszeretetnek.

Ismerek szinte minden bölcsességet, jótanácsot, sokat hangoztatott véleményt, blogposztot, ostobácska vagy klisés online idézetet, sok könyvet, újságcikket és számtalan tudományos eszmefuttatást arról, hogyan engedjük el a haragot. Voltam kolostorban megtalálni magamban a nyugalmat, Ízek-imák-szerelmek stílusban, és egy éve járok rendszeresen egy buddhista központba (17 naponta egész pontosan) olyan meditálásra és beszélgetésekre, amiket máshol nem kaphatok meg. A meditálás, ha lehet ilyet mondani, az én imádkozásom – bármilyen távol is álljon tőlem a vallásosság -, amiben megtaláltam az energiát, hogy megkeressem az erőm*. Az akaratot, az igazi erőforrást és bátorságot arra, hogy ne csak túléljek, ne csak legyek, hanem tisztán megélve, bejárva minden egyes érzést, a legrohadtabbakat is, nem elítélve magamat értük, valóban jól legyek. Hogy ne csak mondjam, hogy fantasztikus az életem, de érezzem, valóban minden porcikámban, ne csak kijelentsem vagy leírjam egy blogon, hogy de én igen, én aztán elengedek, megbocsátok, hű, de jó fej vagyok.

A megbocsátás, amikor valami nagyon komoly dologról van szó, sokkal nehezebb annál, hogy csak úgy eldöntjük. Hosszú folyamat, aminek nem lehet tudni biztosan mikor lesz vége, ha lesz. Én ott tartok most, hogy megbocsátok magamnak minden egyes nap. Újra és újra, amíg majd nem kell már azt magamnak egy félmosollyal jelezni reggelente, amikor a tükörbe nézek. Addig amíg nem érzem többé és megértem amit ma még nem tudok.

Rohadt nehéz ez!

Megbocsátani magunknak, amikor úgy véljük tettünk olyat, ami megbocsáthatatlan. Ez nem egy klisés szöveg, nem annak, aki tudja mit jelentenek szavaim, aki nem a Gizikétől elcsent vörös rúzst hetedikben gondolja egyetlen bűnjének. Aki tudja mit jelent a megbocsátani akarás és a valós megbocsátás békéje közötti áthídalhatatlannak tűnő szakadékba zuhanni. Tudom milyen akarni megbocsátani önmagunknak mégis azt érezni, hogy képtelenek vagyunk rá, ugyanakkor tudom milyen megbocsátani főbenjáró bűnöket, másoknak. A szakadékot pedig nagyon jól ismerem, nem csak felülről, a peremén állva belenézve. 

Azon a ponton, ahol felismeri az ember, hogy ahhoz, hogy ne roppanjon bele és békét leljen lehet, hogy el kell engednie az igazságosság utáni vágyát, a megbocsátás maga olyan egy pillanatra, mintha átbaszná magát a palánkon. Nem tudom szebben írni, ne haragudjatok. Mert pontosan ilyen nyers érzés ez valakinek, aki világ életében az igazságért harcolt. Emlékszem sokszor voltam kegyetlen az igazság nevében és mondtam ki, amit nem illik, ami bántó, mondtam el nyersen, ami másnak a fájdalmat jelentette és nem érdekelt, mert igazam volt. Nem érdekelt az sem, hogy egyedül maradtam, hogy inkább tartottak az emberek a társaságomtól, mint élvezték volna azt, mert ami érdekelt az volt, hogy nekem igazam volt.

Ráadásul mindez nem azt jelenti, hogy én nem követtem el olyan klisésen ostoba hibákat, mint a hűtlenség vagy a hazugság, mert mindkettőt elkövettem életem során.

Pedig gyűlölök fájdalmat okozni szeretteimnek és valójában bárkinek, nem azért mert mindenáron szeretetre és elismerése vágyom, hogy azt mondják, ‘hű Ildike szép és okos és egy szent, milyen baromi jó ember’, nem vágyom efféle egósimogatásra. Egyszerűen ha másnak fájdalmat okozok, azzal magamnak is, másnak fájdalmat adni akár csak szeleburdisságból, traumáktól vezetve, önzésből, félelemből, menekülés miatt, csak egyre mélyebbre, lentebbre sodor abban a gödörben, amiből kimászni akartam mindig is. Nem akartam soha olyan ember lenni, aki belekakkant mások érzéseibe.

Aztán egy átlagos napon, és még egy másikon, meg még vagy egy tucaton, azt hiszem a szembenézés, a felelősség, és a következmények fel nem ismert félelme miatt, nagyon rosszul döntöttem. Elfordítottam a fejem, nem hallgattam a megérzéseimre, helyette más szavainak akartam hinni – mert az ember hinni akar a szüleinek -, és ezért cinkosa lettem akaratlanul is egy tragikus történésnek, ami fájdalmat, szenvedést és kínt okozott. 

Nem gyűlölöm már magamat, nem haragszom a lányra, aki akkor voltam, de nagyon hosszú folyamat volt mindezt feldolgoznom, és hozzátartozik a Töredékeimhez, hogy leírjam mindezt ide. Hosszú évekig haragudtam magamra, és tagadtam ezt. Ezt is. Ahogy azt is, hogy nem tudtam, mert nem akartam megbocsátani magmanak, hogy a megérzéseim helyett mást választottam. Mondhatnád, hogy túl kemény vagyok magammal, és itt lamentálok, lépjek túl, kérjek bocsánatot, hozzam helyre, de aki az én gyávaságom miatt szenvedett, már nem él, nincsen semmilyen javítási lehetőségem nála. 

Sokáig, az önmagammal szemben érzett harag fűtött a leghevesebben. Semmi nem volt erősebb ennél. A szeretet sem. A gyász sem. 

Közben meg igazságot akartam, igazságosságot, lehetőséget a bocsánatkérésre, elégtételt vágytam, de valójában nem csak ezeket nem kaptam meg, hanem elvettem magamtól a szeretet esélyét is. Minden sivár lett, cinikus, és önmarcangoló. Innen kellett eljutnom arra a pontra, hogy mindegy, hogy igazam van, hogy mi lenne az igazságos, mert nem nyírhatom ki magam, akkor sem, ha saját hóhérom voltam valamilyen szinten. 

Hat év kellett hozzá, hogy ki tudjam ezt egyáltalán mondani, hogy tudjak erről beszélni, írni és ezzel végre eljutottam oda, hogy befejezzem azt, ami félbemaradt ott, ahol zuhanni kezdtem. Ezek alatt az évek alatt, több év folyamatos terápia, küzdés, feladás, elválások, felégetett hídak, szabotált kapcsolatok, önbántalmazások, vetélések, betegségek, feladások, újra küzdés az összes bennem lakozó szörnyeteggel, gondolattal, volt társam napi szinten. Olyan érzelmi hullámvasút ez, amit senkinek nem kívánok, senkinek nem akarnék és valójában nyugalommal töltene el, ha most sokan nem is értenék miről szól ez a poszt. Az csak jót jelentene! Volt, hogy úgy éreztem beleroppan az elmém, hogy a testem sem bírja majd, hogy összeroppant ez az egész belső gyötrődés és ezt cipelni, borzasztó nehéz, senkinek nem kellene éreznie ilyet.

Ma már biztosan tudom, hogy nekem sem az a dolgom ezzel az egésszel, hogy cipeljem és hiszem, hogy azért kaptam mindent az élettől – ezt a tapasztalatot is -, hogy használjam, hogy jót faragjak belőle. Sokszor nem vesszük tudomásul, hogy a kívánt igazságosság nem mindig reális, nem mindig kivitelezhető sem elvárható. Hogy a békét megtalálni, megpróbálni megbocsátani és elengedni a haragot, van, hogy fontosabb bármilyen igazságos bűntetésnél, és hogy az egyetlen igazságos dolog az, ha túllépünk valamin.

Igazságos önmagunkkal szemben.

Amikor rajtunk a sor, hogy nagyon nagynak vélt bűnöket megbocsássunk, van, hogy mindez lehetetlennek tűnik, hiába tudjuk, hogy az a legegészségesebb döntés lenne, hiába szeretnénk nagyon. A békét akarjuk legtöbben, amit a megbocsátás kínál, megszabadulni akarunk, ki akarjuk űzni gondolatainkból az összes őrületet, amit a harag okozhat, mégis sokszor nem vagy csak nagyon nehezen jutunk el ide. Közben meg senki nem mondja el nekünk, hogy a megbocsátás nem fog kijavítani semmit, nem radír, nem töröl ki semmilyen fájdalmat, csak elindít egy úton, amin talán – esetleg – megtalálhatod magadban azt a békét, amire szükséged lehet. De nem garantált, hogy valaha érezni fogod a békét. Akkor sem ha elengeded a haragod. Ez nem így megy.

A megbocsátás magmanak, számomra azt jelentette, azt jelenti, hogy feladom azt az érzést, hogy mennyire reménykedtem abban, hogy a múlt más volt, mint ami. Elfogadtam, hogy a múlt az ami, nem tettem szebbé magamnak, mert az jobban esett volna, és elfogadtam azt, hogy tetteim a múltban szintén azok, amik. Nyugtáztam azt is, hogy az utána maradt belső pusztításomat – ami az önbüntetésem volt -, soha nem lehet majd úgy rekonstruálni, mintha meg sem történt volna. Elismertem, hogy nincs varázslat, ami eltörli a haragomban általam okozott károkat, vagy olyan, ami kitörli a múlt fájdalmait. Felismertem, hogy bármennyire tisztességtelen is volt, amit haragomban okoztam bárkinek, nekem a romok között kell élnem, azokkal együtt, és az egyetlen amit tehetek, hogy lerombolom a rossz berögzödéseim, a romjaim tetejét elsimítom, hogy erős alapokká tegyem őket, olyanokká, amikre építhetek, úgy, hogy soha többé ne hozzak meg olyan rossz döntést, amilyet a múltban tettem. Ezt az egyet csak én tehetem meg, magamért, ez az egyetlen dolog, ami lehetséges. Egy jövőt, ami az életet jelenti, felépíteni én fogok, nem a dühöm, az nem fog tisztává tenni semmit, nem fog semmi jót hozni, én fogok, nélküle.

A harag és én, mi ketten nem vagyunk már egyek. Nem, mert úgy döntöttem, én élni akarok. A megbocsátás ezt jelenti nekem. Hogy vállalom a felelősséget az újraépítésért, a megtisztításáért. Ez sokkal nehezebb, mint pusztítani, haragudni, az igazságosság nevében elsodródni. 

Elkezdtem figyelni, kutatni, tanulni. Megtanultam csendbe maradni és alázattal szemlélni, megérteni önítélet nélkül magamat, és bíráskodás nélkül, ezáltal másokat is. Megértettem, hogy amit nem vettem észre a saját haragomtól az, hogy a múltnak vége és ami kár történt ott, az már megesett, nincs hatalmam felette, csak a jelennel tudok kezdeni bármit is. A múltat semmilyen önmagam ellen elképzelt igazságszolgáltatás nem változtatja már meg, hiába kapaszkodok bele az önmarcangolásba, semmit nem tehetek, mert a múltban volt erre az egyetlen esélyem. De ott akkor én rosszul döntöttem és soha nem mondtam el mennyire sajnálom.

Az egyetlen mód az, ha a jelenembe és a jővőmbe nem engedem meg, hogy megismételjem a saját hibám. Nem csak magamért, de azokért az emberekért is, akiket szeretek. 

A radikális változások, azok a bizonyos klikkek, amik teljes fordulattal átváltoztatják az ember életét, egy pillanat alatt történnek, egy pillanat a felismerés, a végső elengedés, ha alapos munka előzi meg mindezt. Munka a saját lelkünkkel. Mert az nem csak úgy van, aztán hagyni kell, hogy legyen magának. Fejleszteni kell, csiszolni, fényesíteni, szanálni ki a szemetet és káros dolgokat belőle, a franba kidobni mindent, ami tönkre teheti, befeketítheti!

Úgyhogy szanáltam pár évig, sokat kellett.

De volt idő amikor azt gondoltam, ha mélyen fájok és bántom magam, azt megérdemlem azért cserébe, mert akkor rosszul döntöttem. Nem volt tudatos, nem igazán akarattal tettem, inkább ösztönösen. Ezért volt nagyon veszélyes. Nem láttam mennyire értelmetlen is ez az egész. De nem csak ezt nem vettem észre. Azt sem láttam, hogyan nőttem fel valójában. Nem láttam át teljesen mit adott az, hogy a szégyen volt az egyik legerősebb érzésem kisgyermeknek. Bűntudatot adott. Folyton bűnösnek éreztem magam valamiért, mindenért. Azért is, ami valójában nem volt felelősségem, vagy nem olyan mértékben, mint hittem, mások bűneit, hibáit kicsinyítettem, míg sajátjaimat mérhetetlen naggyá tettem. A téves elgondolás, hogy kontrollálhatom az életet ide vezetett. Valójában csakis a viselkedésemet a személyes reakcióimat kontrollálhatom, ez az egyetlen dolog és ezeket sem kell mindig feltétlen. Erre a hosszú, elnyúló, évekig tartó terápia sem vezetettt rá, vagyis nem rögtön. Ez a felismerés valami hülye könnyfakasztó film nézése közben csillant fel bennem. Mindenre válasz volt. Néztem a főhősnőt a filmben és egyszercsak az elmém kiabált velem. “Ó, bazmeg Ildi, ez vagy te! Aki elhiszi, hogy minden az ő hibája, ő bűne, másokét is átveszi a vállán cipeli és mindenért lakolnia kell!”

Lakoltam. Eleget.

Ma már másképp látok, szeretném hinni, hogy tisztábban. Évekig megtartottam a dühömet, az önvádamat, önbüntetésemet és mindent, ami ezzel járt. Olyan volt, mintha folyamatosan egy mély és nagy sebről, levakartam volna a felső réteget, hogy az vérezzen újra, sose gyógyuljon be, sose legyen hegesedés, egy begyógyult szebb fehérebb törés, ami mutatja én is elestem. Volt, hogy azt hittem, de a megbocsátásom önmagamnak, nem az igazságtalanság megkoronázása. Évekig belém égett tudat alatt, hogy ha másképp döntöttem volna… de nem tettem, a milettvolnaha meg értelmetlen. Végül megértettem, hogy a megbocsátásom, a saját karmámról és a saját sorsom befogadásáról szól. Arról szól, hogy eldöntöttem, hogy életem hátralevő része nem lesz nyomorúságos azért, mert akkor és ott azt tettem (vagyis nem tettem meg), amit. A megbocsátásom inkább azt jelenti, hogy nem engedem, hogy ami történt meghatározzon tovább engem és azt, hogy a nehezebb utat választottam.

Az egyetlen igazság az igazságosságról, amit ma magaménak érzek az, hogy nem mindig az a legfontosabb, van, hogy nem helyes valami attól, mert igazságosnak vélük. Nagyon nehéz volt ezt nekem belátni, hisz engem rettentően zavar az igazságtalanság. De van, hogy azzal is szembe kell néznünk, hogy amit mi igazságosnak vélünk, nem mindig az, főleg ha önmagunkról van szó, ha magunkat bíráljuk keményen. A haragról pedig – ami sokszor be nem vallottan is mozgatja az ember igazságosság utáni vágyát -, az egyetlen igazság, amit ma az enyémnek érzek az, hogy a megtartása, a kitartása harag mellett nem más, mint elutasítása a gyógyulásnak, mert fél az ember. Fél, mert nem tudja mi van a düh másik oldalán. Nem tudja ki lesz őbelőle nélküle, és az ismeretlen énkép nem mindenkit kecsegtet. Ez lehetett volna a második rossz döntésem, de félelemből soha többé nem döntök, amíg élek.  

Szeretettel:

 Ildikó 

Fotó: Pixabay jogtiszta képei közül

* A milánói Dómban van egy kis elkerített hely, ami elé ki van írva, hogy a bejáraton túl imádkozni és meditálni vágyókat várnak szeretettel, kéretik ezt tiszteletben tartani a csenddel. Ezt csak érdekességként írom, én az Ikeda-Soka Gakkai buddhista központba járok, ami egy igazi kis nyugalom sziget, ha erre jártok, érdemes megnézni, igazi lelki és építészeti élmény mindenkinek. Január ötödikétől számított, minden tizenhetedik napon engem is megtalálsz ott. Valahol távolabb az emberektől, egyedül ülve… 

 

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.