Ildikó

 

Kiss Ildikó Juditként láttam meg  a napvilágot 1980-ban Kecskeméten.  Vagyis – ha teljesen őszinte akarok lenni -, pár hetes korom után lettem Ildikó meg Judit és a Kiss-re is várnom kellett még apám kitöltötte a papírokat. Ez annyi időt vett igénybe, hogy első anyakönyvem, anyám vezetéknevével lett kitöltve de én ezt, akkor tudtam meg, amikor kiküldték az első személyi igazolványomat amin nem az általam ismert nevem volt feltűntetve. Addig nem tettem fel különösebb kérdéseket születésemet tekintve, azt hittem olyan volt mint mindenki másé. Nem egészen. Életem első napjaiban senki nem várt, nem örült nekem, nem jött hozzám, senki nem ölelt. Anyám kómaban volt két hétig, bennem meg nem hittek az orvosok, egészségi állapotom azt mondatta velük, hogy nem maradok életben. Egyetlen nővérke volt, aki fogta a kezem, magához ölelte apró testem titokban és betakart extra takaróval, miközben mellettem ült éjszaka. Anyám úgy mesélte biztos abban, hogy neki, a szeretetének is köszönhetem, hogy élek.

Így lett az első nevem végül Ildikó, ami harcost jelent.

Babaként, egy erdő szélén, egy kisebb tanyán éltem anyámmal és vagabond apámmal, akinek mindig dolga volt és ha nem, akkor is volt, hogy napokat késett. Koraszülöttként, gyenge tüdővel egy erdőben élni volt a legtökéletesebb számomra és szerintem már ott megszületett az a szerelem, ami ma is a természethez, a fákhoz és az erdőkhöz köti a lelkem.

Három éves korom körül Budapestre, pontosabban Sashalomra költöztünk, óvodás éveimet pedig már a nyolcadik kerületben fejeztem be, ahová általános iskolába is jártam. Szegénység, apanélküliség, elhagyatottság érzése, összetört szív, csalódottság és egyfajta örökös egyedül érzése jellemezte a gyerekkorom, ha mélyebbre nézek, ugyannakkor sokszor voltam boldog is. Komoly kislányként emlegettek a felnőttek, de tudtam örülni, bár korán megtanultam kételkedni, nem hinni és figyelni arra, hogy az emberek nem mindig azok, akiknek mutatják magukat. Anyám próbálta a legjobbat kihozni mindenből, a legszerényebb körülményekből is, közben pedig soha nem szidta apámat előttem, válásukról csak annyit mondott, hogy ők ketten más emberek, más dolgokról álmodnak az életben. Tiszteletre és megértésre nevelt, akkor is, ha ő maga sem értett mindent meg. 

Csendes kislány voltam, sokat olvastam, kitalált barátaim voltak meg hatalmas fantáziám. Olykor, a valóságom miatt érzett szégyent próbáltam olyan történetek mögé bújtatni amelyek csak a fejemben léteztek. Dühössé tinédzserként váltam, amikor érteni kezdtem dolgokat, amikor az igazságtalanságok érinteni kezdték a lelkemet. Nehezen viseltem, ez nem sokat változott mára sem, talán csak higgadtabb, megfontoltabb lettem. 

Rosszul viselem az igazságtalanságot ma is, még az egyéni igazság nevében is. 

Tizenegy éves korom után – miután harmadszorra is zaklatás áldozata lettem és itt már vér is folyt – elhagytuk a nyolcadik kerületet. Sokszor költöztünk anyámmal, a nyugalom és biztonságos családi fészek, nem volt általános jellemzője a kistini időszakomnak,  olyan is volt, hogy hónapokig csak egy kanapé jutott nekem és anyámnak egy barátnőjénél meg bab, de kenyér mellé nem minden esetben. Gyerekkorom legsötétebb időszaka volt ez. 

Egy kéttannyelvű gimibe jártam a Katonába, ahol a lázadó természetem híre terjedt el. Becenevem szerint “a nyolckeres” voltam csupán, iskolatársaim távol maradtak tőlem, de legalább senki nem bántott, max csak azzal, hogy hibbantnak neveztek. Nem volt sok fogalmam arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek, gyerekkori álmomat, hogy megjavítom a felnőtteket és történeteket mesélek majd erről, addigra elfelejtettem. Elvette minden figyelem az a rengeteg kérdés, ami bennem lakozott, a düh, a dac és a folytonos anyagi kétségek, amikben éltem. Iskola mellett tizenöt éves koromtól dolgoztam, sőt korábban is vállaltam nyári munkákat, napi bérért, hazudva az életkoromról meg arról, hogy “majd holnap hozom a személyim”. Nem kötött le semmi csak a könyvek, a kémia meg az idegen nyelvek. Ezek ragadtak rám, de az iskolában tanulást és a “kellt” kínszenvedésnek éreztem. 

Tizenhat évesen, Budapest akkori egyik legjobb ügynökségével szerződést írtam alá és modellkedni kezdtem. Tanulmányaimat egy másik iskolában, magántanulóként folytattam és aként is érettségiztem le. Továbbtanulásról álmodni sem mertem, dolgoznom kellett. Nem a divatvilág iránti szerelem fűtött, semmit sem tudtam róla, nem is érdekelt, még csak szerepelni sem szerettem, sőt, számomra hatalmas erőfeszítés volt lelkileg és fejben is, kamerák elé állni és főleg kifutóra, de amikor már ott voltam, átváltoztatva szakemberek segítségével épp az adott tervező ízlése és akarata szerint, széppé varázsolva többnyire, mintha elvágta volna valami bennem az ellenkezést, és mondjuk úgy, egész jól ment a karrierem. Mondjuk úgy, hogy eljátszottam, hogy modell vagyok. Valójában csak utazni akartam, látni a világot, elmenni messzire onnan, ahol éltem és mindenekfelett támogatni akartam anyámat anyagilag, mert láttam – bár megfogalmazni akkor még nem tudtam -, hogy lassan, az évek múlásával eltűnt a fénye, elvesztett valami nagyon értékeset és én úgy gondoltam, hogy a gyársoron a napi 16 órás műszakok között nem is fogja újra megtalálni azt, amire szüksége lehet.

Európa nagyvárosaiban a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején, a divatvilág pofátlanul elkényeztetett. Be kell vallanom, néha szégyellem magam mennyire nem vettem komolyan a lehetőséget, ami megadatott és amikor kicsit rádöbbentem magamra, hogy milyen privilégiumokat használok és milyen kiváltságos helyzetbe kerültem, megígértem magamnak, hogy életem bármelyik pontján, ha találkozom olyan lánnyal, aki komolyan a szakma szeretete miatt akar modellkedni és úgy vélem tényleg komolyan veszi, lehet esélye is igazi karrierre, akkor minden eszközzel, ami a kezemben van, segíteni fogom őt. 

Negyvenöt országban jártam (eddig), több országban éltem, köztük két évig Dél-Afrikában is, ahol nem csak modellkedtem, de jótékonykodtam és többedmagammal nyitottam egy bárt, egy híres egyetem mellett, ami a mai napig sikeresen fut, azzal a dizájnnal, amit többnyire én terveztem és azzal a névvel, amit akkori üzlettársaimmal együtt álmodtunk meg. Erre azért picti büszke is vagyok. Modellként a legmenőbb helyekre volt mindig garantált belépésem és fiatal lányként olyan világsztárokkal buliztam együtt, akiknek a nevét sosem volt stílusom felhasználni, de mondjuk úgy voltak érdekes beszélgetéseim sokak példaképeivel.

Találkoztam a modellvilág árnyoldalával is, a kegyetlenségével, azzal, hogy egy nap alatt kell gyereklányból felnőtté érned, ha nem, senkiként elsöpörnek és legfőképp azzal, hogy senkit nem érdekel a lelked. Egy idő után megesik, hogy téged sem. Megtanultam azt is, hogy pénzért, sikerért, hírnévért, és ezeknek a reményéért sok ember tényleg bármire képes, a kemény munkán is túl –  vagy helyette – egészségüket, lelküket is kockára téve. De azt is megértettem, hogy vannak határaim és nekem a pénz, az elképzelt siker, amit az anyagiakhoz kötöttem akkoriban, nem jelent annyit, mint azt szegényen gondoltam, hogy fog és nem tudom eladni a lelkem miatta.

Sőt afrikai éveim alatt rádöbbentem, hogy a siker nem pénzben mérhető, hanem valami sokkal értékesebb dologban.

Olaszországban 2002 novemberében  telepedtem le, ahol nem csak modellként dolgoztam, de időnként kreatív és pr tanácsadóként is olyan vendéglátói vállalkozásokban, amik valamiért nem mentek. Ezirányú szenvedélyem azt hiszem az afrikai kalandból maradt velem, amikor megálmodtuk és megvalósítottuk Stellenboschban a Nu’Bar nevű helyet.

2004-ben elkezdtem kihúzogatni álmaim fiókjait és megnézni van-e még számomra benne valami. Amikor pedig elhatároztam, hogy továbbtanulok, hezitálva a filozófia és a pszichológia között, megtudtam, hogy édesanyám rákos lett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tandíj összegét, az időmet és energiámat máshová kell tennem. Vissza kellett kanyarodnom a modellkedéshez intenzívebben és olyan munkákat is elvállaltam, amik visszalépést jelentettek. Így lettem huszonnégy évesen katalóguslánya pizsamáknak és áruházláncoknak, ékszereket bemutató hosztessz, fodrászoknak modell, mosopor és pelenka reklámban mami, mennyaszonyi ruhákban mosolygó arc, ami elég távol áll a valódi divattól ugye.  Engem viszont egyetlen dolog érdekelt csak. Anyám gyógyulása és, hogy ahhoz minden körülménye meglegyen. Azért jelentkeztem a milánói Cattolica egyetem egy akkori kreatív írói kurzusára, hogy az én kis személyes igényeimre, magamra is gondoljak azokban az időkben, hogy adjak magamnak valami apróságot, de legfőbb kötelességemnek azt éreztem, hogy anyám mellett legyek, ha másképp nem úgy, hogy minden munkát elvállalok, amit lehet és anyagilag támogatom teljesen.Éjszakákat töltöttem étrendek, étrendkiegészítők, kutatások, kínai orvoslás és minden tanulmányozásával, ami a rákkal kapcsolatos lehetett. Közben szinte senki nem tudta, hogy az újra visszatolt fiókjaim tele voltak novellákkal, jegyzetekkel, félkész foszlányokkal, vázlatokkal, dühös karcokkal és olyan dolgokkal, amiket talán magam előtt is szégyellek.

Anyám rákjával tíz évig küzdöttünk, inkább ő, persze, hogy ő főleg, hisz ő volt beteg, én csak mellette lépkedtem, és néha azt éreztem, hogy tehetlenül állok és elsodor minden, közben pedig elmúlik a fiatalságom egy része, amit akkor észre sem vettem, hogy mekkora érték lehet. Ezt persze nem mertem kimondani sohasem, magától értetődő volt számomra, hogy mi élvez prioritást, mi a kötelességem önmagam miatt, mások elvárásaitól fuggetlen. Anyám szerint én voltam a legfőbb hadvezére, azt mondta nélkülem az orvosok jóslata nyert volna és nem éli túl a műtétet sem. De én nem azt láttam, amit anyám, közben pedig nem csak a tehetetlenségemmel küzdöttem, azzal az érzéssel, hogy nem tudom mit tehetnék még, hogy teszek-e eleget, hisz újabb áttét jelent meg, biztosan valamire nem figyelek, hanem egy csendesen életembe kúszó depresszióval is, ami néma gyilkosként kezdte el emészteni a lelkemet 2007 második felében. Ez az állapot nagyon sok mindent elvesz az embertől és olyan törékennyé, labilissá teszi, ami valóban az életébe kerülhet. 

Anyám, egy beszélgetésünk alkalmával, amikor elmondta, hogy romlik az állapota, arra kért, hogy írjak közönségnek, hogy mutassam meg, hogy hagyjam mások is olvassák a szavaim. Abszurd ötletnek tartottam, dühös voltam, hogy hogy jön neki most arról beszélni, hogy én firkálgatok, de hajthatatlan volt. Valójában leginkább miatta született meg ez az eleinte teljesen anonim online felület 2013 áprilsában. Ő pedig kilenc hónapra rá örökre elaludt. Azt mondta halála előtt pár hónappal, hogy ő elfáradt abban, hogy küzdjön, hogy harcoljon, nem akarja ezt tovább és azt kérte soha többé, semmi és senki miatt ne adjam fel magam vagy a szavaim. Akkor nem értettem őt. Halála után teljesen összetörtem, előtört belőlem minden háttérbe szorított fájdalom, trauma, félelem, és azt hiszem a gyász, a nélküle mellett ez is halálra rémísztett. Szinte mindent feladtam. Önmagamat, a lelkemet, a szívemet az elveimet és egy évig a szavaimat is. Eldöntöttem, hogy soha többé nem írok és soha többé nem szeretek senkit sem. 

De a természetét az ember nem döntheti el. 

Mai napig nem tudom, hogy mi formált jobban életemben. A születésem körülményei tudatalatti szinten, a gyermekkorom, a bántalmazások, a felállásaim, a küzdelmek, anyám élete, esetleg halála, netán az egyedül érzése bennem, vagy mások szeretete, az emberekkel való kapcsolataim, kapcsolódásaim, vagy azok az időszakok, amikor kerültem őket, hogy feldolgozzam, mindazt, amit adtak vagy amit elvettek. Mindenesetre negyven éves koromra már egy egész kiforrott személyiségű, éntudatú ember lett belőlem. Ismerem magamat, tudom ki vagyok, nem a szépített, önhizelgő, javítgatott változatra gondolok, hanem a valódi nyers énemre. 

Gondolkodó vagyok, elmélkedő,  megfigyelő, kíváncsi, van, hogy analizáló, de nem aggályoskodó, mert szeretem az életet és jól érezni magam benne. Imádok nevetni, hatalmasra nyitott szájjal hasgörcsig röhögni! Volt, aki őrültnek titulált, azt mondta engem nem érdekelnek a szabályok és nem kötnek konvenciók, ez utóbbi talán igaz is lehet sok esetben, de azért az alap odafigyelést másokra, az empátiát kedvelem és szokásom is használni, így jó szemmel nézem, ha mások is megteszik velem és  másokkal szemben. 

Szerintem a tisztelet az élet és a természet felé és általában a szeretet az alapja mindennek. Egy olyan életnek amit én élni akarok, mindenképp. 

Gyűlölöm a rosszindulatot, a gonoszságot, a felszínességet és az irigységet. Soha nem volt részem egyik sem. Azokat az embereket, akikben felfedezem ezeket a dolgokat elkerülöm, nem kedvelem, ahogy energiájuk lehúz, nem pedig felemel.

Bár brátságos vagyok, nyíltan ismerkedem, érdekelnek az emberek, nem akarok mindenáron barátokat, ismerősöket gyűjteni, a kevesebb-több elv nálam abszolút funkcionáló dolog. Nem járok gyakran társaságba, utálom a tömeget (kivéve a jó féle fesztiválokat), többször vonulok el, hosszabb ideig szeretem a magányt egy-egy esemény után, amolyan feltöltődésnek. Nem félek attól, hogy megfelelek-e másoknak, attól sem rettegek, hogy mi lesz, ha valaki nem kedvel majd. Kimondom azt, amit gondolok, de tudom mikor fogjam be, és mikor szólaljak meg ahogy azt is, mikor nyissam ki a szám nem csak akkor, ha kérdeznek. Megtanultam, hogy nem kell mindenáron elmondani minden szirszar gondolatunk, véleményünk, kritikánk mindenről. Felesleges fontoskodni mindennel kapcsolatban, van, hogy jobb hátradőlni és figyelni, majd a saját dolgunkra koncentrálni. Amikor kimondok olyan dolgokat, melyek kényelmetlenek lehetnek mások számára, törekszem arra, hogy mindig tiszteletben tartsam mások világát így abban, amit kimondok, leírok nem csak én számítok magamnak. 

Nem kedvelem amikor a kedvességem naivitásnak hiszik, amikor a segítségre készségem kihasználni próbálják. Akkor sem, ha tudat alatt teszik meg. Meg kellett tanulnom nemet mondani és határokat húzni, mert volt, hogy ez nehezen ment. Ha valamitől félek, akkor próbálom megérteni miért, megpróbálom leküzdeni félelmeimet, nem érdekel mennyi időt vesz igénybe. Persze voltam már gyáva is életemben és döntöttem sajnos félelemből is, ami megtanította nekem, hogy a legrosszabb dolog, amit ember tehet.

Olykor akaratossá válok és hevessé, ez bosszantó lehet. Néha álszentnek tűnhettem életem során, mert volt, hogy amit másban elítéltem, azt végül magamban is felismertem, illetve más elkövetett hibáit, amiket gyűlöltem, később én magam is megtettem. Ennek kesernyés felismerése megtanított nem ítélkezni hanem a megértésre, a miértek felismerésére törekedni, na meg persze éles önkritikára is ihletett. Ha tévedek próbálom mindig belátni, dolgozni rajta, megoldani, a bocsánatkérésre is képes vagyok nyilván, nem esik nehezemre, ahogy a megbocsátás sem, bár tudom, hogy nem tisztünk megbocsátani mindent, van, hogy csak elengedni kell.

Próbálom minden nap tenni a tőlem telhető legjobbat, nem elkövetni ugyanazokat a hibákat, eselteg jobban figyelni és törekszem nem bántani másokat. Nem vagyok tökéletes, vannak hibáim csakúgy, mint mindenkinek, persze az igazán rossz dolgaimon próbálok javítani, de szerintem ez természetes. Nem másokhoz méricskélem magam, ez valahogy nálam teljesen kimaradt, és azt gondolom az egyetlen ember van akinél jobbnak kell lennem – ha már -, az pedig az egykori önmagam.

Míg másokkal nem, magammal szemben sokszor vagyok túlságosan is szigorú, közben pedig úgy vélem mindannyian úton vagyunk, fejlődünk folyamatosan, ha úgy döntünk ez az amit akarunk.

Elég nehéz valóban, úgy istenigazából felidegesíteni, de ha megtörténik akkor hideggé, élessé sőt olykor arrogánssá változom. Utóbbin dolgozom, mert nem szeretem. A haragot ugyan elengedem hamar, de ha a sokak szerint tágas tűréshatáromon valaki túllép, ha bántja vagy fájdalmat okoz bárki azoknak, akiket szeretek, ha kegyetlennek érzek egy embert, olyannak, aki semmi előtt sem áll meg, és csak a saját egója hajtja, ha nincsenek számomra elfogadható okai, érvelése, de főleg, ha úgy érzem felesleges az illető az életemben, akkor van, hogy teljesen törlöm őt.

Ha becsapom egyszer az ajtóm bárki előtt, többé nem nyitom azt ki újra, bármi is történjen.

Azt mondja egy engem nagyon jól ismerő barátom, hogy mestere vagyok a távolsagtartó rideg udvariasságnak gyilkos mosoly keretében, az olyanokkal akiket nem kedvelek, de interakcióba kell lépnem velük valami miatt. Nem tudom biztosan  mennyi igaz ebből, de baromi jól hangzik szerintem, nem lenne rossz, ha tényleg képes lennék erre.

Világjárónak hívnak sokan. Útra kelek bármikor és szinte bárhová. Felfedező vagyok, átutazó, akinek vannak gyökerei. Már tudom hol van az otthonom, még akkor is, ha sokáig bolyongtam valmiféle hontalan érzéssel a lelkemben. Az egyik legszebb dolog, amit megtapasztaltam, ha van az embernek hová hazamenni, és ha az embernek van családja. De azt vallom, az otthon nem egy ház és nem mindig a szülőföld, ahogy a család sem mindig csak vérszerinti. Jelenleg  az írás, fordítás mellett a szociális szférában dolgozom, és újból tanuló lettem. Olaszországban élek, amit kisebb-nagyobb megszakításokkal, tizennyolc éve otthonomnak nevezek, akkor is, ha Magyarországra mindig hazatérek, mint amikor a szülői házból kirepült gyermek visszatér az otthonba, ahol nevelkedett. Szeretek hazamenni, de széretek hazajönni is. 

Bővebben…

Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom!

Továbbá:

Mentor Fm Interjú

Konyhalál interjú sorozat

Mások kérdezték

Még több kérdés

A Netwax csoport is támadt

Végezetül pedig egy kis Magamba nézős Blues.

A blogról pedig itt olvashattok. 

Most már mindent tudtok.

Szeretettel:

Kiss Ildikó J.

Egy gondolat “Ildikó” bejegyzéshez

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.