Író vagyok?

A minap a szemem elé került egy riport, egy ismert emberrel,azaz celebbel (sicc!) aki azt firtatta, hogy mitől író az író. Feszegette bár a témát, de szerintem nem jutott vele dűlőre. Végül azt mondta, hogy ő maga például attól író, hogy szeret írni és könyveit jól el tudja adni. Pökhendiségben, persze van igazság (ha nem vesszük számításba, azon nagy írókat, akik életükben sosem adtak el könyvet, vagy váltak elismerté), de sajnos csak egy ideális világban. Egy olyanban, ahol nem celebek írnak könyvet arról, – jobb esetben íratnak egy fizetett szellemíróval, a pár fokkal jobb olvashatóság érdekében -,  hogy ki kivel, mikor, hogyan, miért és milyen pózban szexelt. Igaz akkor lenne, ha mindenki megmaradna annál, amihez valóban ért. Talán akkor lenne valóban szerethető a kijelentése számomra, ha a kultúra és az irodalom, manapság nem válna a szórakoztatóipar ágyasává, a túlélés érdekében. Ha az olvasók sokasága, nem lenne kiéhezve a szennyre, melyben intellektuális tudata felnőtt vagy kialakult a közmédia hatására, az elmúlt húsz (vagy több) évben.

Olyan új ” írók”  lepik el a könyvesboltokat manapság, akik mellől leesnék a polcról, ha Szabó Magda, Szepes Mária, Jókai Anna, Szerb Antal, Moldova György, Wass Albert, Eszterházy, Kertész Imre vagy épp Krusovszky: A fiúk országa prózája lennék. Biztos Háy János, Tar Sándor  könyvei is belevetik magukat a mélybe, de még Erdős Attila Felvágós könyve, ami nem épp szépirodalom (de remekül van megírva) ugrana egy fejest, amikor önünneplő kiöregedett szépségkirálynők botránykönyvei mellé teszik őket a könyvesboltokban.

Komolyan nem értem mi lelte a mai  irodalom világát. Egy olyan embertől kérdezik, mit jelent az írás, mi az írás, és mitől író valaki, aki Shakespeare nevét sem tudja leírni hiba nélkül. Olyanok könyvei „bestsellerek”, akikben semmilyen írói tehetséget nem látok, akkor sem ha szuggerálom őket, akkor sem ha előveszem minden jóindulatom.

Persze, minden szubjektív, mindenkinek van saját véleménye, ízlése, én például nem vagyok annyira oda a Rejtő Jenő könyvekért, pont a stílusa miatt, de elismerem, hogy mint író értette a dolgát és volt tehetsége. Valljuk be, egyéni érzésvilág ide vagy oda, ha az ember elolvasott eddigi életében többszáz könyvet, akkor tudja mi a jó, mi az olvasható, és azt, hogy egy könyv szerzője írónak nevezhető-e, profinak, vagy amatőrnek, avagy  önmagát eladni akaró celebnek vagy üzleti fogásnak. Mivel a fenti ismert emberke, nem tudott értelmes választ adni, a riporter rövid, de annál érdekesebb kérdésre, amiről persze felmerült bennem, hogy cinikus piszkálódás lehetett inkább, mint komoly kérdés, – “Mitől és hogyan válik íróvá az ember?” – gondoltam írok én, egy választ a kérdésre, mert még úgy is meg tudom jobban fogalmazni, hogy maximum múzsa és kéziratolvasó voltam életemben, annál, amit kedves celebünk nyőgdécselt egy elvileg kultúrális műsör keretében.

Azt tapasztalatam, hogy az író furcsa faj a művészek között. Ismerve néhányat nagyon közelről, jól megtanultam, hogy bár hasonlóak, minden igazi író egyedi, megismételhetetlen. Az első dolog amit megtanultam az írókról, hogy senki nem lesz attól író, mert szeret írni. Az nem elég. Szeretheti valaki az írást, ha fantáziátlan, ha nem tud hatni az érzékekre. Nem csak a sajátjára, hanem más idegen emberek érzékeire, elméjére, lelkére, fantáziavilágára. Egy író, először is ír. Nemcsak mondja, nemcsak beszél róla. Komolyan veszi magát. Ha ezt nem teszi, hogyan várhatná el ugyanezt másoktól? Komolyan fejleszti azt a tehetségét amiről tudni vél, amit felismert ő  is magában, akkor is ha nem meri hangosan kimondani. Adottságát, amit esetleg mások is láttak, talán már élete korai szakaszában nem hagyja elkallódni. Tudja írnia kell, és azt nem csupán önszórakoztatásból teszi.

Az író nem magának ír. Az igazi író magáért ír. A fióknak írók nem írók. Ők sokszor gyávák. Az írónak kell, hogy olvassák, neki kell a visszajelzés. Tolla hiú, véres és szenvedélyes. Tolla fáj, éget, örömet nyújt. Kínt és szeretetet. Felrepít és földbe tipor. Az írót, az olvasót. Téged. Engem. Az egész világot.

Van egyfajta kényszer, vágy az íróban, hogy megmutassa alkotásait, hogy a világnak adja, akármilyen formában is. Ha nem tehetséges és/vagy szerencsés eléggé, akkor is arra teszi fel az életet, hogy műveit nyomtatott, publikált formában lássa viszont. Egy író mindig maradandót akar alkotni. Valamit, ami az életben marad, akkor is, ha  ő már nem lesz. Némelyiküknél a  mindenhatóság és halhatatlanság  érzésének vágyát is megkockáztatnám, de abban biztos vagyok, hogy a legtöbb író elég nagy egóval van megáldva. Ez nem hiúság vagy nárcisztikus személyiségzavar, ne értsetek félre, szerintem egy írói kellék.  Akkor is, ha megkérdőjelez mindent egy ponton az írásaivla kapcsolatban – amit persze, ha profi nem vall be -, nem kishitű, valami hajtja.  Az író amellett, hogy sokszor nagyravágyó, igenis  publikálásra vágyó, és ezért kiképezi magát. Nem csak elkezd egy történetet, be is fejezi azt!

Azt hiszem, hogy minden művész megkérdőjelezi magát és tehetségét. Talán többször és hosszadalmasabban is, mint kellene. „Van értelme? Van tehetségem?”  De valahogy azt is tapasztalom, hogy minden igazi művész meg is akarja mutatni „magát”. Oda akarja adni a kreativitását a “világ” szemének, fülének. Nekem mindig azt mondogatta egy olasz író barátom, hogy “ha író akarsz lenni, a megírt műveidet, ne egy fiókban akard tartogatni. Ha érdemtelennek tartod őket, ha csak próbálkozásnak, itt az ideje, hogy átlépj rajtuk, előre, a profi íróvá válás felé, ha nem csak álmodozni akarsz, hanem cselekedni is.”

Az igazi író elsajátítja azt amit kell, hogy megállja a helyét. Megtanul a leghelyesebben írni például, akkor is ha a szerkesztők munkája nélkülözhetetlen és a jó szakember ezen a területen, elengedhetetlen. Az író fejleszti a szókincsét. Olvas. Nagyon soka tolvas, kritikus, írói szemmel is, közben pedig csinálja a dolgát, azaz ír.  Egy író kell, hogy kitartó, makacs, akaratos legyen bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de alázatosan hallgasson egy jó szerkesztőre. Az író nem adja fel. Nincs olyan, hogy most nincs ihletem, nem írok. Keresi az ihletet, azaz mindenben meglátja. Fantáziája akkora, hogy ott is megihletődik, ahol sokan legyintenének. Szinte mindenben sztorit lát. Olvasott eleget, hogy tudja, mi a szemét, saját írásai közül is, amit ki kell dobni és kidobja, kihúzza, könyörtelenül, élesen és tudatosan. Leírói kepésségét mindig ápolja, ahogy tudja milyen a tökéletes karakter és a párbeszédei is valóságosak. Nem csügged, ha negatív a kritikája, tanul belőle, nem adja fel. Ír egy újabb könyvet, novellát, vagy egy újabb újságcikket, nem tehet mást, mert ő író és arra törekszik, hogy mindig jobbá, profibbá váljon.

Egy igazi profi író tud határidőre dolgozni is, ha kell!

00a412b52796f6b2d2fc5f07e290bd1bAz amatőr írók és a az “álmom, hogy író legyek” egyének,  erre azt mondják, hogy, az írást, a kreativitást nem lehet erőltetni. Rendben, legyen! De én úgy látom, hogy a semmittevés sem fejleszti a kreativitást. Az ülök és várom, hogy megszálljon az ihlet, avagy az élem a mindennapjaim és majd csak megérkezik az ihlet, arra nem elég, hogy valódi író váljon az emberből. Ha soha nem fejlesztette az ember a kreativitását meg a fantáziáját, akkor erőlködhet sérvig, nem lesz ihlete. jó, használható semmiképp, csak banális középszerű vagy rossz szövegei. Ihletre várva, soha nem lesz senkiből író.  Igazából én azt láttam, hogy egy író számára az ihlet ott van mindenben. Sőt! Egy művész számára az ihlet ott van mindenben. Maga az élet az, ami ihleti, a tehetsége, a saját képessége az, ami ihleti. Erre jön az alapok ismeret, a tudás és a szenvedély.

A kifogásokkal teli írással játszadozóból nemigen lesz író, mert ő mindig fog találni valami mást, amit épp csinálnia kell. Nem egy világhírű író van, aki három gyerek mellet, pelenkák között írta meg azt a könyvet ami évekig  vezette a világ bestseller listáit és hiába nem szépirodalmi remekmű, az írója hitt benne, csinálta, nem adta fel és sikeres lett. Nem egy írónak, voltak magánéleti problémái, fajdalmai, tragédiái, de az sem állította meg őket. Volt, aki halálán is írt.

Egy igazi író, bármikor tud kreatív lenni! Szinte mindig van jó ötlete. Nem attól vagy író, mert néha eszedbe jut valami jó kis frappáns mondat, amit leírsz egy fecnire. Nem attól vagy író, mert klisékkel teli, még fejlődésben lévő gondolataidat, egy közösségi portálon reklámozod heti 22 Euróért. Ettől csupán egy eladott árucikk vagy, esetleg egy kis bloggerke, aki saját maga menedzsere.

Nincs ezzel baj, én is ezen az úton bukdácsolok épp, a fenti idézet nekem is szól, csak én mondjuk nem költök reklámra huszonkét Eurót. Amiben biztos vagyok még, hogy a szavakhoz való tehetség, a fantáziavilág és az íráshoz fűződő szerelem sem elég,  mellette kell a tudás. Az első amit tudnia kell, azaz ismernie annak, aki író szeretne lenni, az ő maga, a saját világa. Annyira jól kell ismernie magát, hogy ki tudjon bújni a bőréből, bele másokéba, a szereplői mindegyikébe, egy tölgyfával is tudnia kell azonosulnia addig az ideig míg ír róla, persze csak ha arról akar írni, milyen tölgyfának lenni… Egy írónak el kell szakadnia magadtól, hogy kinyíljon a világa és leíró tudjon lenni.  Tudnia kell, olyan dolgokat is leírni, amelyeket soha nem élt át. Ismeretét ki kell terjesztenie a világra és annak dolgaira. Vannak dolgok, amikben szakértővé kell váljon. Gondolj bele a legjobb krimi/horror/thriller írók regényeibe. Minden egyes érzékszerv működését ismernie kell egy írónak, és figyelnie az apró részletekre, (amiken hatalmasat lehet csúszni majd pofára esni, ha a hitelességről van szó), hogy jól leírja azt, ami körbeveszi őt a valóságban és a fantáziájában. Fontos a vizualitás képessége. Ezt lehet fejleszteni, és kell is, hajó  író akar lenni valaki.

A tehetség semmit nem ér, ha nem tudod pontosan mit is csinálsz.

Egy író tehát műveli magát,  gazdagítja szókincsét, hogy az választékos legyen, de annak ellenére, hogy jóban van a szinonima szótárral, és van fogalma az etimológiáról is, tud úgy írni, hogy az emberek többsége, értse és élvezze azt, amit olvas. Nem válik lexikálissá, hacsak nem követeli meg a tudományosságot a téma, amiről ír. Egy író, kutatásokat végez arról amit ír, hitelessége érdekében, nem csak a tapasztalataira építkezik. Több oldalt körbejár, nem ír le ostobaságokat. Nem állít olyat, ami nem hihető, amit nem tud elképzelni az olvasó, és figyel arra is, amit nem írhat le. A profi író arra törekszik, hogy mindig hozza  azt a színvonalat, amit eddig mutatott, nem önmagát és mást ismételve. Az igazi író egyediségre utazik.

Az író nem attól író, mert annak született, és állandóan megszállja az ihlet, majd könnyes szemekkel, vérmesen kiírja magából könyveit, amit annyira szenvedve írt meg, még soha meg nem írt érzésekkel, olyan zseniálisan, hogy könyve azonnal remekmű lesz. Romantikus, jól hangzik de semmi köze a valósághoz.

Bármi amiről írsz, arról nagy valószínűséggel már más is írt előtted. Nagyok vagy ismeretlenek, teljesen  mindegy. Egy éve, egy évszázada, de valaki már írt arról az alaptörténetről, amiről te is írsz, vagy írni szeretnél. Ne hidd, hogy valamit csak te érzel, csak te tudsz, mert nem így van. Ne azzal foglalkozz, hogy kirívó legyél, inkább azzal, hogy kiváló. A kulcs a hogyanban van. Abban, ahogy te megírod történeted. Abban, hogyan teszed magad bele, az egyéni lenyomatodat, azt amit te tudsz, érzel és ismersz, a saját stílusodat, egy-egy történetedbe. Sokan most jogosan kérdezhetitek, mit prédikálok én itt az írásról, hisz csak egy nyamvadt blogon írogatok. Igaz. Viszont olvasni nagyon jól tudok. A sorok között is.

Ezért lett az írás, életem része. Mert imádok  olvasni. Olvasni kutatva, benézve a történet mögé. Olvasni álmodva, kivetítve az írott betűket egy képzeletbeli filmvászonra a szemem elé. Olvasni éjjel, gyermekként elemlámpával a paplan alatt, tininek a matek lecke helyett. Felnőttként, televízió és felszínes ismeretségek építése helyett. Az írás számomra eleinte játék, majd hobbi, majd magány elűzése volt. Fájdalom ellen, fájdalom miatt, örömért, és örömből, írni kezdtem. Az írás, valahogy mindig része volt az életemnek. Az, hogy leírom, ami jön belőlem, onnan mélyről,  számomra természetes. Első rövid “egyperces” novellámat nyolc évesen írtam meg. (Egy kutyáról szól, aki a szakadó esőben bolyong. Nem eltévedt, csak kidobták, mert nem kellett.) Versekkel együtt őt még a fióknak szántam. Voltak megnyilvánulási próbálkozásaim, negatív és pozitív kritikáim az elmúlt 25 év alatt. Vezettem iskola újságot gyerkenek (haha, azért ez vicces, de én iszonyú komolyan vettem, sosem felejtem el mennyire, mert anyámon kívül szint emindneki kinevetett), írtam esketési szöveget, verseket, mások helyett esszéket. Neveztem be versenyekre, pályázatokra, ahol sokszor szóra sem méltattak. Írtam pénzért, olyan dolgokat is, amikről jobb, ha nem beszélek. Jártam kreatív írásra, Olaszországban, ahol megtanultam, – amellett, hogy megy ez nekem olaszul is – hogy nem válhatok íróvá semmilyen neves egyetem borsosan kifizetett kurzusán ülve, ha elvesztem az érdeklődésem, és csak azért írok, mert az házi feladat, és nem pedig azért, mert nekem írnom kell. 

Volt, hogy akit szerettem, azt mondta tehetségtelen vagyok, szavaim üresek, erőtlenek. Volt ismert író, aki azt mondta semmi értelme írnom, mert nem tudok. Volt aki azt mondta, senkit nem fog érdekelni, amit leírhatok, mert az a típusú nő vagyok, akit a férfiak maguk alá akarnak nyomni vagy épp megkapni szeretnének, a nők meg leginkább távol tartani. Volt olyan is, aki meglopott, elvette szavaim és sajátjává tette azokat. Volt, hogy elbátortalanodtam, hitet vesztettem, eltévedtem. Sok évnyi teljes íratlansággal büntettem saját magam. Ma már tudom, hogy könnyebb volt az áldozatot játszani, másra fogni a saját okaimat, ellustulni félelemből, kételyből, ahelyett, hogy még keményebben dolgozzak azért, amit álmomnak mertem nevezni.

Hét évig agonizáltam. Haldokló voltam magamban. Ha írtam is, csak esetlen dühös szemetet. Aztán egy éjjel, megcsináltam a blogomat, teljesen anonim módon, azaz Ildikóként. Hirtelen nem jött jobb ötlet. Kellett valami, ahol elkezdhetem. Kellett egy kiindulópont. Sebzett hiúságomnak, félelmeimnek  vagy a racionalitásomnak  – kinek melyik tetszik jobban -,  kellett a visszaigazolás. Tudni akartam érdemes-e tényleg ebbe fektetnem minden energiám, vagy esetleg menjek el szociális munkásnak, mint b-terv. Végül úgy döntöttem a megérzéseimre hallgatok. Alig telt el néhány hónap, és máris több ezren olvastak el, úgy, hogy nem látták ki vagyok. Nem mutattam az arcomat, féltettem. Két hete szűnt meg az anonimitás, mert már nincs szükségem rá. Már tudom, hogy az egyetlen, ami az utamban állt, én magam voltam, nem az, hogy ki mit gondolt írásaimról, nem a múlt visszhangjai a fejemben.

Tehát, küzdök, magammal, a természetem rossz oldalával, a kishitűségemmel, az alkotói  hiúságommal, a világ elleni dacoskodással. De legalább már nem lenyomom, hanem felemelem magam. Már nem elfojtom, hanem felszínre vezetem. Szeretem a blogomat, szeretem csinálni, akkor is, ha tudom, hogy csak előhangja annak, ami bennem van. Ő volt az első lépesem. A legnehezebb.

Most ez vagyok. Egy kezdő blogíró, nagy álmokkal a már kihúzott fiókjában.

Van aki megszól, mert blogon írok. Leminősíti, a regenyírás kidobott vázlatának nevezi, és lehet, hogy az, de ez engem nem érdekel, mert amíg ő beszél, én élvezem, ha írok és amikor mások olvasnak és azt mondják élvezettel teszik. Amíg ő azzal van elfoglalva, hogy én milyen vagyok, én azzal amit szeretek és azzal, hogy minden álmomért megdolgozzak, és az legyek aki vagyok, aki lenni akarok bármikor, teljesen szabadon.

I.

7 gondolat “Író vagyok?” bejegyzéshez

  1. WOW!!!!!!!!!!!!!!!!!
    “….ellustulni félelemből, kételyből, ahelyett, hogy még keményebben dolgozzak azért, amit álmomnak mertem nevezni.”
    Kisse meg “fuldoklom” a szavaidban, nagyon tetszett ez az irasod (is). Bravo 🙂

    Kedvelés

    1. Szia! 🙂
      Az idézett szavaimat visszaolvasva, érzékelem, hogy akad némi önkritikám, önismeretem is. 😉 Örülök ha tetszett. Igyekeztem a legőszintébben átadni, amit gondolok.
      Nekem is tetszett az utolsó cikked, a képek fantasztikusak, harmonikus választás, akartam írni neked hozza, csak épp a pirosnál álltam, nem tűnt okos ötletnek. Na majd most. 🙂

      Kedvelés

  2. Szuper cikk – ha olvasóként nézem. “Gyáva fiókbloggereknek”, mint én is – igen kemény. Azt nem tudom milyen az íróknak, mert az nem vagyok. De erősen motiválónak tűnik… : )

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.